Historia Naturalis Museologica - A Piton des Neiges ösvényein
A hegyvidéki övezetesség tanulmányozása szakkönyvekből (esetleg mások leírásai alapján) is lehetséges, viszont ahhoz, hogy valaki ténylegesen megismerje és megértse ezt a sajátos életföldrajzi jelenséget, véleményem szerint feltétlenül szükség van saját élményekre és terepen szerzett tapasztalatokra is e téren. Ez a szakmai cél, vagyis a személyes impressziók gyűjtése lebegett lelki szemeim előtt, amikor elhatároztam, megpróbálok feljutni Réunion legmagasabb hegye, a Piton des Neiges 3071 méteres sziklaormára.
A sötétlő erdők fölé tornyosuló kőgólem szép időben a sziget szinte minden részéből jól látható. Az irdatlan hegy különösen drámai hatást kelt, ha déli irányból tekintünk a meredek, kolosszális sziklafalakra. Arra, hogy közvetlenül az óceán partjáról gyalogoljak fel a hegy tetejére, erőnléti okokból nem vállalkoztam. Miután tüzetesen áttanulmányoztam a terület domborzati térképét, úgy döntöttem, hogy a magyarul Havas-hegynek nevezett orom megmászását a nagyjából 1200 m magasan fekvő Cilaosból fogom megkísérelni. A kitűnő boráról, gyógyforrásairól és finom csipkéiről híres települést menetrend szerint közlekedő autóbuszjárat köti össze a partvidéki Saint-Louis-val. Ebből a jelentős részben afrikai gyökerű népességgel rendelkező városból indultam el a sziget közepén emelkedő hegyvidék felfedezésére.
Öreg német autóbuszunk (egy erősen lestrapált Setra) nyöszörögve kínlódott a keskeny, mind meredekebben emelkedő aszfaltcsíkon. Az országutat még a két világháború között, 1930—32-ben építették a Rivière Saint-Étienne vadregényes szurdokvölgyében. Igazi mérnöki csúcsteljesítmény ez a több mint 300 éles kanyarral megtűzdelt országút, mely fenyegetően tátongó szakadékok és égbe nyúló sziklaormok között kígyózik egyre magasabbra. Helyenként sötét alagutak fúrják át a hegyek gyomrát, ám ezek többsége annyira keskeny, hogy egyszerre csak egy irányban lehet bennük haladni. Az erre közlekedőkre komoly veszélyt jelentenek az alattomos sziklaomlások és kőpergések. Ezek ellen úgy védekeznek, hogy sűrű szövésű dróthálóval fedik be az országutat kísérő függélyes sziklafalak érintett szakaszait. Egy helyen látogatásom idején is serényen dolgoztak a munkások, hogy mielőbb kijavítsák a közelmúlt heves esőzései nyomán keletkezett károsodásokat. Az évnek ebben a szakaszában (januárban és februárban) a közúti balesetek is sokkal gyakoribbak, mert a sártól síkossá váló utakon még a tapasztaltabb sofőrök is könnyen elveszíthetik az uralmat járművük felett. Egy-egy mélyben rozsdásodó roncs és a hézagos, helyenként teljesen kiszaggatott védőkorlátok hatásosan emlékeztetik az erre járót arra, hogy az ellankadó figyelem vagy egy felelőtlen előzés pillanatok alatt tragédiához vezethet.
Autóbuszunk női sofőrje szerencsére mindvégig ügyesen manőverezett a veszélyes szerpentineken, így jó kétórás zötykölődés után begurultunk Cilaos barátságos központjába. Az alig pár ezer lelkes település az azonos nevű eróziós üst (Cirque de Cilaos) északkeleti részén, egy kisebb fennsíkon, ún. îlet-en fekszik. Az ilyen környezetük fölé magasodó sziget-, ill. félszigetszerű térszínek mindhárom nagy vulkáni teknőben (Cilaos, Salazie, Mafate) egyaránt megfigyelhetők. Kialakulásukat a denudáció jelentős térbeli eltéréseivel hozzák összefüggésbe a földrajzkutatók. Az erózió által jórészt megkímélt, lepusztulás során visszamaradt magaslatok az emberi megtelepedés fontos színterei voltak Réunion hegyvidéki területein. Ezeken a helyeken jöttek létre az első falvak, melyek máig nevükben hordozzák az îlet szócskát (pl. Grand-Îlet, Îlet Cimendal, Îlet à Cordes, Îlet à Vidot).
Cilaos Magas-Réunion egyik központja lett, ahonnan könnyen bejárható a környező hegyvidék. Én is így tettem. Eleinte csak a közeli falvakba tettem rövidebb autóbuszos kirándulásokat, majd pár nap után nekivágtam a Havas-hegynek. Az időjárás – hasonlóan korábbi túráimhoz – ezúttal sem kényeztetett el. Cilaost a Bras Sec-be tartó országúton hagytam el. Nem sokkal később – Le Bloc pihenőhelynél – rátértem a Piton des Neiges csúcsára vezető gyalogösvényre. A piros-fehér színjelzéssel ellátott „sentier” kezdetben sűrű Cryptomeria-rengetegben vezetett, majd párszáz méter megtétele után már gyönyörű hegyi köderdőben fényképezhettem a trópusi növényritkaságokat. A sziklákat vastag, süppedős mohaszőnyeg borította, az aljnövényzetben pedig megannyi különleges páfrányfaj képviseltette magát. A fák lombozatát liánok kusza szövedéke fonta át, az ágvillákban fészekszerű epifitonok (fánlakó növények) ültek. A bokrok között sokfelé hatalmas pókhálókat lengetett a szél. A leheletfinom fonalakon a helyiek által „bib”-nek nevezett csíkos pókocskák (Nephila nigra) egyensúlyoztak. A fekete-sárga színű ízeltlábúak helyenként nagyobb, 10—15 fős csoportokban ültek egy-egy hálóban. Időnként zúgó vízmosások keresztezték az utamat. Ezeken az átfolyásokon fából ácsolt hidacskákon lehetett átkelni. Nagyjából 1500—1600 méter magasan megjelentek a felemáslevelű akácia (Acacia heterophylla) első képviselői, melyekre a természet tömött zuzmótelepekből aggatott sárga díszeket. Ott, ahol „Szent Antal szakálla” (Barbe de Saint-Antoine) kissé megritkult, szép kilátás nyílt a mélyben elterülő Cilaosra. A magasból gyönyörűen kirajzolódott a vulkáni üst tálszerű mélyedése, aminek a déli oldalát az óceán felé igyekvő nagyobb vízfolyások látványos szurdokvölgyben törték át.
A fülledt melegben kegyetlenül nehéznek éreztem a vállamat húzó hátizsákot és a magammal cipelt filmes felszerelést. Ha megláttam egy különös növényt vagy egy újabb forduló után szép kilátás nyílt a környékre, rögvest elővettem a kamerát, s készítettem néhány felvételt. Mivel gyakran került az utamba valami érdekes, nagyon lassan haladtam. Mintegy 7 órás izzasztó kaptatás után végre sikerült felérnem a kaldera peremére.
Itt kezdődik el az a tágas, szelek járta fennsík, amelyen keresztül a korábbi írásaim egyikében említett Bourg-Murat-ig is el lehet gyalogolni. A magasföldi növényzet habitusképe jelentősen különbözött a kaldera belső oldalán látottaktól. Mindenfelé alacsony cserjék és törpe fák kisebb-nagyobb csoportjai látszottak. Közelebbről is szemügyre véve e növényeket, hasonló fajokat véltem felfedezni közöttük, mint amikkel a Fournaise-vulkánon korábban találkoztam. A „branle blanc” és „branle vert” társulások jellegzetes képviselői között kanyargott a keskeny, tócsákkal szegélyezett ösvény. Rövid gyaloglás után hamarosan megpillantottam szállásomat, a Gîte de la Caverne Dufour magányos épülettömbjét. A menedékház mögött a Bébour-hegy sajátos megjelenésű (bálnahát-alakú) tömege magasodott. A hegyi refugium egy közelben található kis barlangról kapta nevét, aminek széltől és esőtől védett üregében régebben előszeretettel vertek tábort az erre járó vándorok. Én a biztonságos menedékházat választottam, ahová még Cilaosban szállást foglaltam. Akárcsak a Fournaise-tűzhányón, ebben az épületben sem volt rajtam kívül más szállóvendég. Az olajkályhával fűtött szobák egytől-egyig üresek voltak. Szerettem volna megfürödni, de meleg víz nem folyt a csapokból. A gondnok közölte velem, hogy egy ember kedvéért (vagyis miattam) nem fűti fel a 10—12 ágyas helyiséget, ezért az erősen kihűlt szobában tértem nyugovóra. Már majdnem sikerült elaludnom, amikor érkezett még három francia turista, akik hozzám hasonlóan szintén a Havas-hegyre tartottak. A közös cél hamar összehozott bennünket, így hajnalban együtt vágtunk neki a hegytetőre vezető ösvénynek.
A sötét, csillagtalan égbolt és a szűntelenül permetező eső nem sok jót ígért, de abban bíztam, hogy mire megvirrad, talán az időjárás is kedvezőbbre fordul. Lassan, szótlanul haladtunk a meredek, bokatörő terepen, miközben zseblámpáink fénye reménykedőn kereste a sziklákra festett jelzéseket. Még koromsötét volt, amikor elértük a Piton des Neiges csupasz sziklaormát. A viharos széllökések elől egy kövekből emelt barikád mögé húzódtunk, s annak tövében kuporogva vártuk a hajnalt. Nemsokára megvirradt, ám a hegytetőre telepedett vastag felhőpaplan miatt szinte az orrunkig sem láttunk. Szép időben állítólag pompás körpanoráma nyílik a szigetre és az Indiai-óceánra. Két óra múlva útitársaim úgy döntöttek, hogy nem várnak tovább és elindultak lefelé. Én még maradtam egy darabig, de csak annyit értem el vele, hogy félórával később értem vissza a menedékházhoz, mint francia sorstársaim.
Mező Szilveszter
főmuzeológus
A Jegyzetek réunioni útinaplómból sorozat korábbi fejezetei:
1. Réunion távolabbi szigettartozékai
2. Gyalogszerrel a „Kemence” tetejére
3. Repülővel Szent Dénes városába
RÉUNION-Egy sziget anatómiája – természetrajzi és kultúrtörténeti kiállítás
Réunion szigete parányi pont Földünk térképén, amely Madagaszkártól keletre, az Indiai-óceán tintakék mélységeiből emelkedik a tenger sós habjai fölé, változatos életteret kínálva növénynek, állatnak, embernek. Varázslatos tájai sokáig ember által lakatlan vidékek voltak, ahol a paradicsomi szépségű és a civilizációtól teljességgel háborítatlan környezetben sajátos küllemű növények és állatok sokasodtak és fejlődtek. Az újkori földrajzi felfedezéseknek köszönhetően ebbe az „érintetlen” miliőbe érkezett meg az ismert világ kitágításán fáradozó ember, s hagyta rajta jól láthatóan lába és keze nyomát a sziget sokáig makulátlan arculatán. Ezt a különleges világot mutatja be a kiállítás.
Helyszín: Déri Múzeum, Zoltai Lajos Terem
Látogatható: 2022. december 16. – 2023. május 7-ig
További Historia Naturalis Museologica bejegyzések a linkre kattintva érhetőek el.
