Historia Naturalis Museologica – "Otthonülő" korallpolip
A legutóbbi jegyzetemben a fekete gólyát ismertettem, ami az EgyediLEG c. időszaki kiállításon a "legkiválóbb vándor" jelzőt kapta. A hazánkban fölöttébb ritka költözőmadár preparátumának előterében – a sokat és hatékonyan utazó fekete gólya ellentétpárjaként – egy indopacifikus eredetű korallt helyeztünk el, ami a múzeumi természetrajzi gyűjtemény "legkiválóbb otthonülője" lett a nemrég megnyitott időLEGes kiállításon. Mostani írásomban a kék tenger eme szépséges képződményeiről szeretnék néhány gondolatot megosztani olvasóimmal.
A korallok rendszertanilag a Csalánozók (Cnidaria) törzsébe és a Virágállatok (Anthozoa) osztályába tartoznak. A "virágállat" elnevezés onnan származik, hogy a korallok egyes formáit – sajátos színük és alakjuk miatt – sokáig nem állatoknak, hanem inkább növényeknek tartották. A "tengeri virágok" tényleges állati természetét elsőként egy francia orvos, természettudós, Jean-André Peyssonnel (1694—1759) állapította meg, a korallok heterotróf táplálkozásmódja alapján. Peyssonnel doktor a Földközi-tenger forgalmas kikötővárosában, Marseille-ben élt és praktizált. Nagyon érdekelte őt lakóhelye természeti környezete, különösen a tenger varázslatos élővilága. A "nagy kékség" szerelmese volt ő, aki a biológusok között először foglalt állást a mellett, hogy a korallok nem növények, hanem állatok.
Ma már tudjuk, hogy a korallállatka egy apró cső-, illetve tömlőszerű élőlény (fejlődési állapota szerint korallpolip). Az aprócska organizmus kocsonyás testének alsó részén talpkorong található, aminek a segítségével rögzített, helyhez kötött (szesszilis) életmódot folytat. A talpkorong meszet választ ki, így a korallpolip lényegében egy saját maga által készített mészvázban (mészházban) éli le egész életét. A kicsiny mészkunyhóból csupán az állat tapogatókoszorúi nyúlnak ki, amelyek a táplálkozásban játszanak szerepet. A korallpolipocska ezekkel az apró "készülékekkel" szűri ki a tengervízből a planktonokat és a különböző szerves törmelékeket. A korallpolip halála után ürege gazdátlan marad; a váz pedig idővel (főleg a hullámzás hatására) elporlad, s végül korallhomok lesz belőle, a későbbi strandolók nem kis örömére.
A korallok bizonyos képviselői nemcsak helyhez kötött, de telepes életmódot is folytatnak. A koralloknak ebből kifolyólag óriási teleprendszerei ismertek. Ezeknek – földrajzi lokalizációjuk szerint – 3 fő típusa létezik: korallszegély (riff), korallgát (barrier) és korallgyűrű (atoll). Ezeknek a gazdag élővilággal rendelkező tengeri képződményeknek a kialakításában és felépítésében természetesen nem csak korallok vesznek részt, hanem más állat- és növénycsoportok képviselői is (pl. mészalgák, csigák, kagylók, rákok, tüskésbőrűek, férgek stb.).
A korallok nagy szín- és alakváltozatosságot mutatnak. A színüket általában fémsók okozzák, amelyek a vázban rakódnak le, s halmozódnak fel. Habitusuk lehet tömeges, valamint legyező- és bokoralakú, de ismertek olyan formáik is, amelyek emberi agyhoz vagy gombához hasonlítanak. Általános érvényű szabály, hogy minél csendesebb, nyugodtabb a vízi környezet, a korallok annál elágazóbbak.
A korallok az ún partközeli (litorális és szublitorális) életrégió lakói. Ökológialag szűk tűrésű organizmusok, ami azt jelenti, hogy rendkívül érzékenyen reagálnak a környezet változásaira. Indikátor-szervezeteknek is tekinthetjük őket, mert rosszul viselik a tenger szennyezettségét. Főleg a tiszta és meleg, oxigénben dús tengervizet kedvelik, ezért elsősorban a világóceán trópusi, szubtrópusi területein fordulnak elő. Leginkább a forróégövi szigetek körül, valamint a szárazföldek keleti – meleg tengeráramlatokkal érintett – oldalán, lehetőleg folyótorkolatoktól távol jönnek létre, kontinentális selfterületeken. Néhány kivételtől eltekintve, horizontális elterjedésük északi és déli határát Földünk mindkét féltekéjén a 30º szélességi körrel jelölhetjük ki. (A legészakibb fekvésű korallzátonyok az é. sz. 32º földrajzi szélességen elhelyezkedő Bermuda-szigeteknél találhatók, amiket a meleg Golf-áramlat hozott létre és tart a mai napig életben.) Vertikálisan is erősen korlátozott a korallok jelenléte a tengerek parti sávjában, mivel ezek az állatok szoros szimbiózisban élnek egyes zooxantellákkal (Zooxanthellae), amelyek életműködéséhez (asszimilációjukhoz) napfényre is szükség van. A szimbionta életmód lényege ez esetben az, hogy a zooxantellák oxigénnel látják el a virágállatokat, amelyek ezért cserébe viszont anyagcsere-végtermékeiből juttatnak a velük együtt élő zooxantelláknak. A közösen megélt életből következik, hogy a korallok 150—200 méternél mélyebben már nem fordulnak elő.
A korallszirtek élővilága hihetetlenül gazdag. Nevezik ezeket a biotópokat "tengeri őserdőknek" is, bár a hasonlat nem tökéletes, hiszen amíg a szárazföldek őserdeiben a növényzet dominál, a korallképződmények esetében az állatvilág az, ami igazán meghatározó, elsődleges. Egyebek mellet gazdag rákfauna (mászó- és úszórákok sokasága) jellemző az ilyen tengerrészekre, továbbá a lábasfejűek, a halak és a teknősök is sok fajjal képviseltetik magukat.
A színpompás korallvilág és a környező vizekben tobzódó élet régóta élénken foglalkoztatta a természet kutatóit. A korallzátonyok és atollok keletkezése körül már a 19. században parázs vita bontakozott ki a tudósok között. A jeles angol természetbúvár, Charles Darwin (1809—1882) is sokat foglalkozott a korallokkal, s a témában két hosszabb tanulmánya is megjelent 1842-ben ("Coral reefs"; "The structure and distribution of coral reefs"). Darwinnak személyes terepi tapasztalatai is voltak a korallzátonyokról, hiszen az 1831 és 1836 között – a Beagle (Vizsla) fedélzetén – megtett Föld körüli utazásán glóbuszunk több pontján is tanulmányozhatta a korallok élővilágát, természeti környezetét, geológiáját. Tőle származik a híres "süllyedési elmélet". Ennek lényege, hogy a nagy mélységekbe lenyúló korallium-képződmények keletkezését Darwin úgy magyarázta, hogy az izosztatikusan süllyedő szárazföld (vagy sziget) partjainál a korallok új nemzedékei, hogy a felszín közelében maradhassanak, mindig csak a padok, zátonyok felső részein építkeztek tovább.
Egy másik jeles természettudós, Reginald Aldworth Daly (1871—1957) a posztpleisztocén tengerszint-emelkedéssel hozta összefüggésbe a korallszirtek kialakulását. A kanadai geológus elmélete szerint a pleisztocén jégkorszakban a hatalmas kiterjedésű belföldi jégtakarók és a mainál jóval nagyobb gleccserek rengeteg vizet vontak ki a víz globális körforgásából, ami miatt a világóceán nívója lényegesen alacsonyabb volt, mint napjainkban. A jégkorszak végén – a szárazföldi jégtakarók elolvadása miatt – az óceánok, tengerek szintje fokozatosan megemelkedett, s ezt az emelkedést (Daly szerint) az épülő koralltelepek képesek voltak követni.
A Föld leghatalmasabb összefüggő korallvonulata Ausztrália (pontosabban Queensland állam) északkeleti partvidékén jött létre, a Korall-tengerben. Ez a híres Great Barrier Reef, ami a világűrből is jól látható, szépen kivehető természeti képződmény. A második legkiterjedtebb korallmező a Vörös-tengerben található, Egyiptom és Szudán partjainál. Ezeknek az óriási, ám földtani értelemben még fiatal koralltelepeknek a kialakulása – bár régtől fogva disputa tárgyát képezik – ma sem tisztázott teljes egészében. Az viszont vitathatatlan, hogy a korallos (ún. biogén) tengerpartok Földünk leggazdagabb tengeri ökoszisztémáit éltetik, ezért védelmük, megóvásuk kollektív kötelessége és feladata a jelen generációinak. Szerencsére a legszebb korallszirtek és atollok élővilágát napjainkban már sokfelé tengeri nemzeti parkok és bioszféra rezervációk keretében védelmezik a pusztítástól.
Mező Szilveszter
biológia tanár, főmuzeológus
Fontosabb felhasznált és ajánlott szakirodalom:
BENDE et al.: Állattan. II. kötet. Állatrendszertan. Tankönyvkiadó Vállalat, Budapest, 1955.
DUDICH Endre—LOKSA Imre: Állatrendszertan, Tankönyvkiadó Vállalat, Budapest, 1971.
FALUDI Béla: Származástan. Tankönyvkiadó Vállalat, Budapest, 1974. 554 p.
KÁDÁR László: Biogeográfia. Tankönyvkiadó Vállalat, Budapest, 1965. 407 p.
További Historia Naturalis Museologica bejegyzések a linkre kattintva érhetőek el.
