Képtörténetek a Fotótárból – Fényképészek a Hídivásáron
Szöveg: Szabó Anna Viola
Kép: Ecsedi István / Kozmann Leó fényképész (Déri Múzeum Fotótára, Ad_1519, 1538 a-b, 1539; EF_693N) és Balogh Rudolf (reprodukció)
Digitális utómunka: Lukács Tihamér
Augusztus 29-én ünnepeljük a Magyar Fotográfia Napját: 1840-ben e napon láthatta először magyar közönség a valóság fény általi rögzítését, vagyis egy dagerrotípia nyilvános elkészültét – egy évvel és tíz nappal a találmány hivatalos közzététele után. 2021-ben a szokásos június 20-a körüli időpontjáról a hortobágyi hídivásár is augusztusra tolódott – a két, merőben különbözőnek tetsző eseményről egyként segít megemlékezni az alább bemutatandó fénykép.
A szerzőtlen-datálatlan, ám valószínűleg Ecsedi István múzeumigazgató vagy Kozmann Leó múzeumi fényképész által, 1930-32 körül exponált negatív üveglemez a Fotóadattárban található, a hídivásáron készült más képek között, s meghatározása szerint csak a rajta látható kampóvásár miatt beleltározva. Jobban megvizsgálva azonban a romló lemezen kissé életlen felvételt, kitűnik, hogy a fényképész célja itt nem pusztán a leltározó által vélt téma megörökítése lehetett, hiszen ahhoz jobb szöget is választhatott volna. A felvétel minősége és komponálatlansága is csupán a fényképkészítő riporteri gyakorlatlanságának tudható be, a hirtelenségnek, amellyel a gépet előkapva az elé táruló eseményt rögzíteni akarta, s nem volt ideje a keresőt állítgatni. A vásárt megpecsételő áldomás néprajzilag fontos dokumentálása mellett ugyanis ezúttal az sem volt mindegy, ki az, aki koccint: a kép középpontjában poharát emelő, kalapos, bricsesznadrágos úr a fényképezőgéppel ugyanis nem más, mint Balogh Rudolf, a magyaros fényképezés kitalálója és már ekkor is elsőnek elismert mestere.
A magyaros stílus az 1920-as évek közepén, a művészfényképezés nemzetközi terepén évtizedek óta uralkodó ún. festői fényképezés, a különböző festékátnyomásokkal módosított, foltszerű, lágy, festmény vagy grafika hatását keltő kép ellenében jött létre. Balogh Rudolf intenciói alapján a magyar fényképészek egy csoportja az 1930-as évek elején, csillogó, éles, a fény-árnyék kontrasztra építő, a nemzetközi kiállításokon egységes képformátummal, s a magyar népélet, a magyar táj békés derűjét és harmóniáját bemutató témaválasztásaikkal is egymáshoz hasonló felvételekkel lépett elő, aminek az előzményekhez képest radikális másságával, néhány évre megújítani látszottak a művészfényképezést. A fényképészet legsajátabb kifejezőmódjának, a fény használatának előtérbe helyezése szinte megkívánta az átvitt értelemben is napfényes témákat, s végül ez is okozta a magyaros stílus vesztét: a sikeres receptet másoló-ismétlő amatőrfényképezők százainak keze alatt s az idegenforgalmi/politikai propaganda Szép Magyarország-képének közvetítésében lassanként teljesen kiüresedett, s a háborúhoz közelítve egyre nyilvánvalóbbá lett az általa hordozott ideológia hazugsága.
Balogh Rudolf hortobágyi látogatásakor azonban még mindennek a kezdetén vagyunk. A háborús fényképészként és a Vasárnapi Ujság fotoriportereként nevet szerzett Balogh ekkor már Az Est-lapok konszern nagy tekintélyű, vezető képszerkesztője, akinek a Pesti Napló vasárnapi Képes Mellékletében kiváló lehetősége van népi zsánerképeit hétről hétre, nagy formátumban és jó minőségben, nevével aláírtan, széles körben terjeszteni. Az egyszerű tisztaságú népélet apró gesztusainak és látványos viseleteket felvonultató ünnepeinek megörökítése mellett Balogh másik, s talán személyesebb témája a tágas magyar ég alatt aprónak tűnő teremtmények, a táj és az állatok viszonyának fényképezése, amelyhez a legalkalmasabb terepet a pusztában találta meg. 1926 májusában az ecsegi pusztán legelő ménesről még szokványos riportképeket közöl, júliusban azonban címlapon jelenik meg a Vihar a Hortobágyon, amely a kép egészét uraló hatalmas, haragos felhő s az alatta eltörpülő, siető lovas alakjának ellenhatásából alkot látványos képet. Hasonló elgondolású később a Hazafelé az őszi vásárról, a Gólyagyűlés majd a Párbaj a pusztán is.
1927 júliusában tudósít először képriportban a hídivásárról, majd 1930-ban és 1934-ben, de országjárása során szinte minden nyáron megfordul erre, hogy a vásáron, az aratáson fényképezzen vagy állatportrékat vegyen fel. Ilyenkor többnyire belátogat a városba is: 1932-ben az Uj Idők újévi számában publikált például két, egyetlen fényképész által sem kihagyott városképi ziccert: a Bikából a Nagytemplomot, a Nagytemplom tornyából a Bikát és a főutcát láttató felvételt egy, a modern Debrecent bemutató cikkhez, amelyeket előző nyáron készíthetett. A városkép ekkoriban különösen lendületes változását azonban már 1924-től követhette és dokumentálhatta, amikor őt hívták meg az új klinikatelepet ismertető album fényképészéült.
A Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetsége (MAOSZ) 1930 nyarán Debrecenben is szervezni kezdte helyi csoportját, amely 1932 első napján jutott el a megvalósulásig – egy hónap múlva pedig megtartotta alakuló közgyűlését a Debreceni Fotoclub is. Ez utóbbi társaság díszelnökének Debrecen első amatőrfényképészét, Vásáry István polgármestert tudhatta, ezáltal a város kiemelt támogatásában részesült, s ugyanezért sokkal nagyobb és előkelőbb tagságot vonzott, mint a MAOSZ-csoport, így az néhány év múlva vagyonával, tagságával és felszerelésével be is olvadt a Fotoclubba. Az egyesülés viszonylag zökkenőmentes volt, hiszen az ügyvezetői tisztet, a szervezés tényleges feladatát mindkét helyen Aszmann Ferenc kereskedő látta el, akinek sikeres fényképészkarrierje ebben az időben kezdett felívelni, s aki debreceni részről hamarosan a hortobágyi képek felelőse lesz a kiállításokon: amíg saját montázs-stílusát meg nem találja, Balogh legjobb tanítványának bizonyul.
Mindezenközben, 1930 őszén megnyitotta kapuit a Déri Múzeum is, élén Ecsedi István néprajzkutatóval, a Fotoclub tagjával. Ecsedi, aki annak ellenére, hogy kis kihuzatos-lemezes gépével bejárta Észak- és Dél-Európát, Napkeletet és Napnyugatot, minden lelkesedése és szorgalma mellett, meglehetősen ügyetlen amatőrfényképész volt. A tudományos ismeretterjesztés szolgálatában ugyanakkor minden hang- és képrögzítési formát pártolt, így a múzeumban már 1932-ben három amatőr fotókiállításnak adott helyet, s ez később rendszeres gyakorlattá vált. A januári kiállítás előtt Balogh Rudolf személyesen tartott a debreceni fényképészek számára képbírálatot a csoport elnöke, Perczel Miklós lakásán. A MAOSZ áprilisban rendezett, első vidéki fényképkiállításán pedig a háromtagú zsűrit a szövetség részéről annak elnöke és titkára, Balogh Rudolf és Dózsa Dezső, a múzeum részéről Ecsedi alkotta – s a debreceni csoport annak rendje és módja szerint elnyerte a frissen alapított vándordíjat.
A múzeummal azonban valószínűleg évekkel korábbra datálható Balogh Rudolf kapcsolatának kezdete. 1928-ban például egyike volt az Esmond Harmsworth debreceni-hortobágyi látogatását dokumentáló fotoriportereknek; a tésztáskása kóstolásának jelenetét például Liener Béla debreceni fényképésszel alig másodpercnyi különbséggel rögzítették, de míg Liener képe a nyers üveglemezen a múzeumi gyűjteménybe került, Baloghé a vasárnapi melléklet címlapjára. Ugyanekkor a legszebb magyar tájakat ábrázoló felvételeinek ez alkalomra készített albumát Harmsworth ajándékba is megkapta az Újságírószövetségtől. E képeiből készült a következő évtől számos kiadásban, négy nyelven megjelent idegenforgalmi prospektusa is, s talán ezekből került be néhány hortobágyi kép nagyított másolata a múzeum gyűjteményébe, szintén 1928-ban.
Ebben az évben már Kozmann Leó is megfordul a múzeumban: Zoltai, talán Ecsedi ajánlására, vele készítteti el a Városi Múzeum kiállításának „emlékképeit” a lebontás és az új épületbe való átköltözés előtt, a következő évtől pedig mind gyakrabban vásárolnak tőle, talán már ekkor is megrendelésre készített eseményfotókat. Kozmann fényképészről, annak ellenére, hogy a Déri Múzeum korai éveinek pótolhatatlan jelentőségű dokumentumfelvételeit köszönhetjük neki, nem sok mindent jegyzett fel a magyar fotótörténet. Kozmann Gusztáv debreceni fényképész fiaként nevelődött bele a mesterségbe, de amikor 21 évesen elveszíti apját, nem viszi tovább a műtermét, hanem saját kis fényképirodát nyit a Kossuth utcán. A portréfényképezésnél változatosabb, mozgékonyabb munkára vágyva, a Debreczen című napilap fotoriportereként dolgozik, 1931 márciusában pedig szerződést köt Ecsedivel, hogy múzeumi fényképészként alkalmazza őt a felszerelések használatáért cserébe, miután már az első állandó kiállítás diapozitívjeit és fényképnagyításait is ő készítette.
A cselekményszálakat végre összefűzve, elmondhatjuk, hogy Balogh, Ecsedi és Kozmann, sőt, talán más klubtagok hídivásárra való közös kirándulásnak megvolt az alapja és lehetősége, akármelyik évben került is sor rá.
Az állatállomány ritkításához és gyarapításához, a gazdálkodás és pásztorkodás folytatásához elengedhetetlenül szükséges felszerelés beszerzésének és megújításának helyeként évente megrendezett hortobágyi vásár az 1930-as évekre kezdett lassanként turistalátványossággá alakulni. Bár az állatokat még rendszeresen felhajtották, a gazdasági válság mind az állományt, mind a keresletet megfogyasztotta. Egyre több bazárárus érkezett, a kézművesmesterségek képviselői pedig mind visszább szorultak: évről-évre kevesebb szűrt, gubát, juhászkampót, kolompot, cserépedényt adtak el, az öltözetek, a háztartások egyszerűsödtek és modernizálódtak, s a hagyományos életforma észrevétlenül vált zárvánnyá, egzotikummá, néprajzi érdekességgé. Az állatseregletek, ekhós szekerek látványa, az öreg pásztorok csendes tánca, mulatozása, a hangos, koreografált alkudozások, a vásár forgataga azonban még így is lenyűgöző, pláne az ilyet sosem látott idegen számára. Balogh Rudolf feladata a pesti közönséget tájékoztatni erről a tőle már régen nagyon távol került világról, amelynek léte azonban valamiképpen mégis a magyarság szívét, őserejét jelenti számára. A képeknek ezért erőt, gazdagságot, szépséget kell sugározniuk. Balogh ennek maradéktalanul eleget tesz: a felhalmozás, egymás mellé sorolás által sok áru és sok állat képzetét, egészséges vadságát sugallja.
Balogh és a debreceni fényképészek sokszor ugyanazokat a témákat ragadják meg: a cserépedényárus asszony szekere árnyékában, még ha személye változik is, ugyanúgy áll áruja mellett az újságban megjelent s a múzeumi képeken is.
A kolomp- és kampóárusok gyékényénél is készül felvétel mindkét részről, de a kolompvásárt Balogh az eseményre fókuszálva emeli ki, s olyan vásárlókat választ, akik régies pásztoröltözetet, kerek kalapot és gatyát viselnek. Ecsedi a saját képén minderre nem volt tekintettel, ő csak azt fényképezte, ami elé került, s úgy, ahogy sikerült.
Riportképnek nevezhető-e mindkét felvétel? Hiszen, ha jobban-rosszabbul komponálva s több-kevesebb szakértelemmel felvéve is, a képeknek legalábbis a funkciója a tudósítás volt, még ha más-más közönségnek is. De ugyanarról tudósított-e vajon Ecsedi/Kozmann és Balogh? Hiszen, ha tudjuk, hogy a néprajztudomány egész a közelmúltig a régit, a népit, az elmúlót kereste és mentette-örökítette meg, a jelen változásai fölött csak sajnálkozott, amiképpen tette Ecsedi is: éppen neki kellett volna észrevennie és dokumentálnia a megmaradt hagyományok, öltözetek előfordulását. Ha azonban a helyszín általános képét nem ez jellemzi, akkor a látványt ki kell keresni, be kell állítani ahhoz, hogy a rögzített kép végül azt a tartalmat közvetítse, amit a fényképész eltervezett, amit látott, még a látvány bekövetkezte előtt. Balogh Rudolf tudta, mit és hogyan akar közvetíteni, s megvárta, amíg a tartalmat a legmegfelelőbb formában mutathatja meg: képkivágása nem láttatja azt, ami illúzióromboló lehetne – képet készít, nem dokumentumot. Ecsedi azonban néprajzkutató volt, így bármennyi fotóklubos előadást hallgatott végig, csak a szeme elé kerülő látvány valóságát rögzíthette, nem egy elképzelt látvány jelentését. Az eltérő célú dokumentálás és közvetítés, leírás és kép különbsége nem érték-, de minőségbeli: egy művészfénykép a tudomány számára használhatatlan, és fordítva.
A fotografálás csodája, hogy annak technikai eszköze másként működik attól, hogy ki néz bele. Azt a képet ugyanis, amelyet Balogh Rudolf e kirándulás alkalmával, mintegy mellékesen elkészített, s amely dupla oldalon jelent meg a vasárnapi mellékletben – nem vehette volna fel egyik jelenlévő fényképész sem, csak ő. A rohanó ökrök képe, amely minden magyarázat nélkül, tisztán szépségének, lendületének ereje révén képes volt a Hortobágy gazdagságát, mint magyarságszimbólumot felmutatni, nemcsak a fényképész egyik leghíresebb, de a korszak emblematikus képe lett. Bár Baloghot inkább tartották intuitív fényképésznek, mint elmélyedőnek, akinek képei önmagukért beszéltek – ahhoz, hogy ilyen beszédesek legyenek, irányítani kellett tudni a kamerát, az értelmezést már a látvány kiválasztásával elvégezni, vagyis a fotográfia saját nyelvét használni.
Ennek az önálló, képi nyelvnek a megteremtéséért volt érdemes feltalálni a fényképezést: ünnepeljük azokat, akik Balogh Rudolfhoz hasonló folyékonysággal beszélik azt.
Felhasznált irodalom
- Albertini Béla: A ,,magyaros” fényképezés sajtóáradatának kezdetei 1–2. Fotóművészet, 2012/2–3.
- Balogh Rudolf – Szabó László: Ungarnfibel. Eine Bilderreihe aus dem Leben und Schaffen des ungarischen Volkes. Budapest, é. n. [1935 körül]
- Ecsedi István – Nyilas Kolb Jenő szerk.: Debreceni képeskönyv. Debrecen, é. n. [1933]
- Kincses Károly – Kolta Magdolna: Minden magyar fotoriporterek atyja: Balogh Rudolf. H. n. [Kecskemét], Magyar Fotográfiai Múzeum, 1998.
- Kincses Károly: Mítosz vagy siker? A magyaros stílus. H. n. [Kecskemét], Magyar Fotográfiai Múzeum, 2001.
- Marschalkó Lajos: Négyezer szekér és hétezer állat a hortobágyi hidivásáron. Óriási felhajtás nagy forgalommal s kevés üzletkötéssel. Debreceni Ujság, 1930. június 27. 3–4.
- Nyilas Jenő: Amit mindenkinek tudnia kell Debrecenről. Uj Idők, 1932/1. 97–100.
- Szép Ernő: Hortobágy. A hidi vásár. Ujság, 1929. június 23. 7.
Képtörténetek a Fotótárból sorozatunk korábbi bejegyzéseit ide kattintva olvashatja.
