Etno-jegyzetek – Személyes Trianon 2.

Dédapám, Ébersz Gyula szemafor felvigyázó 101 évvel ezelőtt, 1920 nyarán hunyt el Debrecenben. Váratlan és korai halála – csupán  45 éves volt – földrengésszerű megrázkódtatást jelentett családja, felesége és három gyermeke számára. Igazából soha nem tudták kiheverni, s a családfő távozásával keletkezett repedések olyan hosszan továbbfutottak, hogy még évtizedek múlva is meghatározták az életüket.

Egyszerre véletlenszerű, s ugyanakkor – az  emlékezés távlatából szemlélve – szimbolikus  keretként rajzolódik ki a tény, hogy dédapám rövid életútja az első világháborút  követő évek megpróbáltatásai után éppen Debrecenben zárult le, hiszen vasutas igazolványába is itt ütötték az első pecsétet, még 1911 januárjában.

A ma Salgótarjánhoz tartozó Nógrád megyei  faluban, Baglyasalján  született a 19. század utolsó harmadában, 1875-ben. Édesanyja, Mati Amália ungvári magyar családból származott, édesapja Ébersz Ertman pedig német származású volt, feltehetőleg a bányászatban dolgozott ezen a  nógrádi településen. A családi hagyomány szerint „valahonnan a Fekete erdő környékéről vándoroltak be” magyar területre a fiútestvérek közül többen, s ragadtak itt házasságkötések, családi kapcsolatok révén.

A családi legendáriumban Ébersz Ertmanról a  következő történet maradt fenn. Ungvár környékén rendszeresen járt vadászni, s a téli vadászatokhoz szarvasbőrből csináltatott magának jéger alsót, nadrágot és inget is. Erre csak egy könnyű kabátot vett fel és a terepen így fürgén tudott mozogni. A  többi vadásztársa a nagy hidegben nehéz, hosszú bundába bújt, s ez akadályozta őket a mozgásban.  Tréfásan cukkolódtak  vele, s mondogatták: „ez a huncut német bezzeg nem fázik”. Nem tudták, hogy őt a szarvasbőr alsóruhája védi meg a hidegtől.

A családnév írott alakja a dokumentumokban több formában is felbukkan, sokszor egyazon iraton belül is, ékezettel és anélkül, s-sel vagy sz-szel a szó végén. Dédapám saját kezűleg mindig Ébersz formában, „magyarosan” írta le.

1900-ban kötött házasságot  Szabó Lujzával, aki 1880-ban született Csapon jobb módú gazdálkodó családban és 1966-ban halt meg Debrecenben. Három gyermekük született Oszkár, Gyula és Lenke. A család az 1910-es évekig Csapon élt. Az Ungváron megjelenő Ung című hírlap 1910. február 16-ai számában rábukkantam egy közleményre, „Köszönetnyílvánítás” címmel, amelyben a Csapon megrendezett, felolvasással és műkedvelő előadással egybekötött római katolikus jótékonysági bál résztvevőit sorolják fel. Ebben a „felülfizetők” között szerepel dédapám neve, aki 1 Koronával fizetett többet ekkor a báli belépőjegyért.

Az a műtermi felvétel, amely a tonettszéken ülő Ébersz Gyulát fiaival ábrázolja – a gyermekek kora alapján számítgatva – még  biztosan 1910 előtt készült. A kép a műtermi környezet ellenére nem tűnik beállítottnak, közvetlenség, melegség sugárzik róla. A nyílt tekintetű fiatalember, az édesapa kisebbik fiának kezecskéit fogja, a nagyobbik fiú pedig fesztelenül apja combjára könyököl. Az 1910-es évek második felében a munkácsi főgimnázium éves értesítőiben mindkét fiú neve szerepel.

Ma már nehéz lenne pontosan felderíteni, hogy Ébersz Gyula dédapám milyen késztetés hatására vállalt szolgálatot a vasútnál, milyen motivációk befolyásolták döntését. A vasút, az állomás Csapon, ebben a kisvárosban is valami izgalmas, modern dolgot jelenthetett, aminek tagadhatatlan vonzása volt. Nagymamámtól, Ébersz Lenkétől sokszor hallottam, hogy gyerekkorában kedvenc vasárnap délutáni időtöltése volt a családnak, hogy kimentek az állomásra az érkező vonatokat várni, nézelődni.  Ehhez kapcsolódik egyik nagynénjének gyermekkori mondása, amit aztán később sokat emlegettek: „anyám, anyám add el a házat, vegyél rajta csapi állomást”.

Bár Ébersz Gyula vasutas igazolványát 1911-ben állították ki, és a Vasúti Almanachban is csak az 1911-es kötetben lehet először felfedezni a nevét, a vasúttal már jó pár évvel korábban, tényleges vasutas pályafutása kezdete előtt kapcsolatba került.

A debreceni MÁV igazgatóság iratanyagát a Magyar Nemzeti Levéltár Hajdú-Bihar megyei Levéltára őrzi. Ezek között az iratok között maradt fenn egy értékes forrás, az ún. szolgálati táblázat, amely több kötetben, betűrendbe sorolva tartalmazza az alkalmazottakra vonatkozó bejegyzéseket.

Társadalomtörténeti szempontból is igen izgalmas lenne ennek tanulmányozása, mert feltünteti a származás, a vallás, a családi állapot adatait, a rendkívüli események, pl. a balesetek tényszerű leírását. A Magyar Királyi Államvasutak  Szolgálati táblázata szerint „Ebersz Gyula” 1908. május 26-án lépett szolgálatba, de már korábban, 1905 februárjában gépkezelői vizsgát tett.  A szolgálati táblázat rögzíti többek között a munkaköröket, az állomáshelyeket, pontosan nyomon követhető belőle a vasútnál töltött szolgálat minden fontosabb eseménye. Dédapám szolgálati idejét a Magyar Királyi Államvasutaknál Sátoraljaújhely-Királyházán  kezdte meg 1908 májusában szemafor felvigyázóként. Ekkor még nem fizetést, hanem napidíjat kapott.  1910 végén helyezték át Munkácsra, ettől kezdve 1920-ig itt szolgált. Először segéd szemafor felvigyázóként – így  szerepel a Vasúti Almanach 1911. évi kötetében is – majd néhány hónap múlva az altiszti képesítő elvégzése után,  kinevezését követően,  már szemafor felvigyázóként. Ekkor a  kilencedik fizetési osztály első fizetési fokozatában évi 1200 korona fizetést kapott. Ettől kezdve évenkénti, majd két évenkénti előléptetések útján araszol fölfelé a fizetési fokozatokban, 1918 végére évi fizetése 1800 koronára emelkedett.

A szolgálati táblázatban feljegyezték azt is, hogy 1917-ben IV. osztályú hadi érdemkeresztet kapott. A Vasúti és közlekedési közlöny 1917. augusztus 26-ai számában ez olvasható: „Ő császári és apostoli királyi Felsége … legfelsőbb elhatározásával a háború alatt teljesített buzgó szolgálataik elismeréséül a következő, magyar államvasúti alkalmazottaknak és pedig” … itt hosszú névsor következik, benne dédapám, „Ebersz Gyula szemaforfelvigyázó” nevével, … „IV. osztályú polgári hadiérdemkeresztet legkegyelmesebben adományozni méltóztatott.”

A Vasúti Almanach köteteiben ebben az évben szerepel utoljára, a további kötetekből már kimarad a neve. Ennek oka lehet az is, hogy 1918-tól a Munkácsi állomás szervezetileg jelentősen átalakul, a korábbi „osztálymérnökség” megnevezés helyett már az „állomásfőnökség” megjelölést használják, a korábbi munkakörök is eltűnnek, újak jelennek meg, négy nagyobb szervezeti egységbe rendeződve. Amíg  1916-ban az Almanach adatai szerint 97 fő dolgozott a munkácsi osztálymérnökségen, addig a létszám 1918-ra már 168 főre emelkedett. A forgalmi szolgálat mellett a kereskedelmi szolgálattevők valamint a vonatkíséret alkotott külön szervezeti egységet az állomásfőnökség alatt.  A szolgálati táblázat és az arcképes igazolvány bizonysága szerint Ébersz Gyula 1919 elején  első osztályú  „semaphor” felvigyázóvá lép elő és egy fizetési osztályt ugrik, évi fizetése 2200 koronára emelkedik.

A következő bejegyzés a megfelelő rovatok kitöltésével arról tudósít, hogy áthelyezés következtében szolgálati helye 1920 májusától Debrecen. E száraz tény mögött azonban egy igen nehéz döntés, s azt követően sok nehézség, hosszú hónapokig tartó kiszolgáltatott helyzet  húzódik meg.

Ébersz Gyula szemafor felvigyázó, a „huncut német” Ébersz Ertman fia Munkács  cseh megszállása után úgy dönt, hogy nem tesz fogadalmat az új hatalom képviselőinek. Gyermekkoromban nem értettem, amikor nagymamám arról mesélt, hogy azért kellett eljönniük Munkácsról, illetve Csapról, mert az édesapja „nem tette le a cseheknek az esküt”. Azt tudtam, hogy ezek a városok a határon túl, a Szovjetunióban vannak, meg azt is, hogy élnek még ott magyarok, de akkor hogy kerülnek oda a csehek? Később persze a történeti olvasmányok igazolták nagymamám szavait. Az ő csapi rokonságából az egyik unokatestvére az impérium váltás után egy szlovák férfihoz ment feleségül, aki egyébként tökéletesen beszélt magyarul, Stefkó bácsinak hívtuk és Eperjesen volt postamester.

Ébersz Gyula tehát 1919-ben nem kívánt tovább addigi szolgálati helyén, Munkácson maradni, hanem inkább elindul családjával együtt  egy hosszú, kilátástalan  útra. Hónapokig laknak egy vasúti kocsiban, míg végre Debrecenben állást és szolgálati férőhelyet kap. Sorsának tragikus fordulata váratlanul bekövetkezett halála, „agyvérömlés”  következtében. A debreceni Szent Anna plébánián vezetett halotti anyakönyvbe a fiatal segédlelkész „Ebers” alakban írja be a nevét, alatta a foglalkozás megnevezése ilyen formában szerepel: „máv távjelző fölvigyázó”. Szentségekkel ellátni „nem lehetett” áll a megfelelő rovatban a száraz megjegyzés, utalva a halál körülményeire. Feleségéről, gyermekeiről a vasút a későbbiekben is gondoskodott, özvegyi nyugdíjat,  gyermeksegélyt és lakbértámogatást biztosítottak számukra.

A szolgálati táblázat mellett dédapám arcképes igazolványa az a dokumentum, amely életútjának, rövid pályaszakaszának  hivatalos lenyomata.  Az arcképes igazolvány  azonban nem csak dokumentum, hanem egy kézbe vehető, táskába, zsebbe helyezhető tárgy. Egy olyan tárgy, amely kézbesimuló szép bőr tokjával, fedőlapján  arany betűivel  igazán alkalmas arra, hogy tulajdonosa örömmel vegye kézbe, tartsa magánál. Az arcképes igazolvány hozzátartozik tulajdonosához, nemcsak azért, mert gyakran kell elővennie, s használati tárgyként hozzánő, hanem inkább a benne elhelyezett képmás okán. Az igazolványban a  képmásnak, a fényképnek  ugyan  alapvetően praktikus azonosító funkciója van, de  a kép és az ábrázolt személy szimbolikus összetartozásának általános képzete itt is működhet.  Azt nem tudhatjuk már meg, hogy dédapámnak, Ébersz Gyula szemafor felvigyázónak voltak-e hasonló gondolatai, amikor arcképes igazolványának fényképe alá rejtett két kis cédulát. Rajtuk saját kézírásával egy-egy rövid fohász  olvasható:

„Istenem őriz

minden utamban

oltalmaz segíts

munkámba”

„Mindenható Kegyelmes

Istenem légy velem

őriz oltalmaz ez évben

és minden napjain ad meg

minden napi kenyerünket

és szabadits meg a gonosztúl

ammen”

Az igazolványba rögzített adatok száraz tények, nem sokat árulnak el tulajdonosáról, de az igazolvány mint tárgy, a kép mögé helyezett  cédulákkal használójának műveltségéről, lelki gazdagságáról, mély vallásosságáról is vall.

Az első világháborút követő határrendezések dédszüleim, Ébersz Gyula és Szabó Lujza életére elháríthatatlan, kikerülhetetlen hatást gyakoroltak. Ha maradtak volna Csapon vagy Munkácson, idővel akkor is azzal kellett volna szembesülniük, hogy minden megváltozott körülöttük. A távozást választva pedig az anyaországban kellett megtalálniuk a helyüket, személyes, rokoni kapcsolatok híján, gyökértelenül. A két fiú, Oszkár és Gyula soha nem alapított családot, leszármazottaik nincsenek. Leányuk, Lenke olyan párt választott magának, aki szintén a trianoni határon túlról érkezett. Rajta keresztül él tovább bennünk finom lelkű, érzékeny dédapám. A Trianon-hatás napjainkig továbbgyűrűző hullámai közvetetten ott vannak apám verseiben, s ezekben az emlékező sorokban.

Magyari Márta

Megjegyzés:

Ébersz Gyula a Szabadtéri Néprajzi Múzeum  A vasút fénykora – a  vidék modernizációja (2011-12) című kiállításán (kurátor: Sári Zsolt, katalógusa a Hungaricanán) a kiemelt vasutas portrék között szerepelt, jelenleg pedig a Vagonlakók – Trianon árvái című kiállítás (kurátor: Szegedy-Kloska Tamás) egyik központi figurája, megelevenített történelmi karakterként is.

Korábbi publikációk:

- Magyari Márta: Igazolványba rejtett fohász Ébersz Gyula vasutas-igazolványa a Skanzenben. Magyar Múzeumok, 2011.

• - Magyari Márta: Vasutas igazolvány. Múzeumháló – Kiállítás Fejős Zoltán 60. születésnapjára, 2014.

További Etno-jegyzetek a linkre kattintva olvashatóak.