Képtörténetek a Fotótárból – Cifraszűrrel betakarva
Szöveg: Szabó Anna Viola
Képek: Müller Lajos, Gondy Károly / Egey István / Egey Imre (Déri Múzeum Fotótára, 2019.43.1, 2019.45.1, 2019.46.1, 3969 P, 9004 P, 12434 P, 14801 P, 14775 P)
Digitális utómunka: Lukács Tihamér
Müller Lajosról és jelmezbálokról szóltam előző írásomban, s most egy Müller által készített és vélhetően jelmezes urat ábrázoló fénykép fekszik előttem; hiszen mi másnak is gondolhatnánk a sajátos öltözetet, amikor tudjuk, hogy a szűr viselője Dragota Sándor debreceni kereskedő, földbirtokos, mezőbiztos – tehát minden, csak nem hortobágyi pásztor. Közelebbről megvizsgálva a szűr még csak nem is debreceni, hanem talán matyóföldi díszítményű, de viselőjének láthatóan fontos lehetett, hogy a szűrminta nemzeti színei hangsúlyosak legyenek, ezért a fényképész egy tűecsettel gondosan kifestette azokat – még ha ez mára erősen meg is kopott. A furcsa együttállás megfejtéséhez család- és viselettörténeti tanulmányokba kellett mélyednem.
Dragota Sándor a jó nevű debreceni fűszerkereskedő, Dragota Ignác 1841-ben született hatodik gyermeke s negyedik fia volt; de mert egyik bátyja öt éves korában, az ő születése előtt három héttel meghalt, két fiú- és három lánytestvérével nevelődött fel. Debreceni nyilvános magániskolában tanult, aztán egy évig, 1857/58-ban, a pesti Kereskedelmi Akadémiára járt, hogy hazatérvén, testvéreivel együtt, apja segítségére legyen a boltban. Dragota Ignác 1860 augusztusában meghalt, az ezt követő tíz évben a testvérek közös gazdálkodást folytattak; az üzletet az első fiú, a Sándornál 11 évvel idősebb Ignác vitte tovább. A kereskedés azonban egyiküknek sem volt ínyére, s valójában nem is szorultak rá, hiszen az apjuktól örökölt földbirtokok mindegyikük számára megélhetést nyújtottak. Miután Ignác 1866-ban bérbeadta az üzletet és kiköltözött a macsi birtokra, örökségüket 1870-ben ténylegesen felosztották egymás között: a földeket részben Ignác és Miklós közösen, részben a már férjezett Anna kapta a péterfiai házzal együtt; a Piac utcai egyik házat Róza és Erzsébet, a másik, emeletes házat, ondódi ház utáni földjével pedig Sándor. Ezután bérelt földjein gazdálkodott illetve a maga által megszerzett földek bérbeadásából élt; 1872-ben megnősült, elvevén a debreceni váltótörvényszék elnökének leányát, Csorba Teklát, házasságuk azonban 10 éves kislányuk halála után megromlott, s 1885-ben elváltak. Sándor ekkor közhivatalt vállalt, mezőbiztos lett a városi törvényhatóságnál. 1895. április 9-én, a marhavásártéren rosszul lett, hazaszállították, s meghalt, mindössze 54 évesen. E nagy vonalakban összefoglalt életrajzból számunkra a fénykép készítésének időszaka az érdekes, s ennek közelebbi vizsgálatához kiváló, egy életmódkutató számára is remek adalékokat szolgáltató forrást találtam Novelli Ede, a cég könyvelője, Anna férje jóvoltából. A családi megbízott a közös gazdálkodás 8 és fél évéről tematikus költségkimutatásokat készített, külön számba véve a kereskedésre, a háztartásra, a házak körüli munkákra vonatkozó s a gazdaságban szükséges (a többinél sokkal hosszabban sorolt) költségeket, az adakozásokat és segélyeket, illetve, nem utolsósorban, a magáncélú kiadásokat, amelyek kiváltképp a ruha-, cipő- és rőfösszámlákat jelentik. Ez utóbbi különösen nagy tétel, Rott Elkán éves kontója átlag 500 (1863-ban 800!) forintra rúgott (miközben a debreceni vásárban 30 forintért már jó igáslovat lehetett venni), s nem ő volt az egyetlen, aki a számlát benyújtotta. Emellett a báli költségek, nyári fürdőzések, folyóiratelőfizetések, egyleti tagdíjak, fagylalt- és kottavásárlások, a féléves színházi páholy díja éppúgy szerepelnek az összesítésben, mint „kesztyű, pomádé, színház[jegy], esernyő, sat.” beszerzése talán egy délutáni séta során. Gyakran előforduló tétel a lányok számára vásárolt topánka, amely igen finom anyagból készülhetett, mert két-háromhavonta újakra volt szükség Weisz Anna divatárusnő választékából. Az eladósorban lévő lányok kellő divatosságát célzó „marchande de mode” mellett a fiúk sem maradnak hátra, ők talán még gyakrabban járnak szabóhoz és csizmadiához, vesznek gácsi posztót végszámra, bőröztetik a lovaglónadrágot, javíttatják a cipőt, varratnak inget, vásárolnak évszak szerint kalapot, szalmakalapot, kucsmát.
Az 1860 szeptemberével induló jegyzék Sándor nagykorúsítási okmányának díjával és még függőben lévő pesti adósságainak rendezésével kezdődik; az első rá vonatkozó vásárlási tétel pedig váratlanul: egy kostökzacskó. Ez nemcsak azért meglepő, mert Sándor éppúgy, mint az egész család, szivarozott, így sem dohányra sem zacskóra nem volt szüksége (Ignác bátyja is csak évekkel később szokik rá a pipázásra, akkortól több tajtékpipa, pipaszár és pakli dohány szerepel a neve mellett, de ekkor még ő is szivarpárti: 1861 végén egyszerre 1350 szivart vesznek a főtrafikban). A kostök beszerzése azonban azért is tűnik értelmetlennek, mert az nem csak használati tárgy, de viseleti elem is volt, a pásztorember viseletéé, egy olyan társadalmi osztályé, amelynek nemcsak Dragota Sándor, de felmenői sem voltak tagjai. A kostökzacskót viselni csakis úgy lehetett, ha volt hozzá az embernek gatyája, csizmája, bundája, szűre… de neki miért lett volna? A kostök után két nappal Miklós vásárol bundát és prémet, februárban Rózának lesz szüksége pártára, március 15-én pedig három nemzeti lobogót vásárolnak (ahogy a kiegyezés utáni első évben október 6-ára készülve az egykori 48-as honvéd Ignác feleségének főkötőt, a házra pedig ismét zászlót vesznek). Mindez együtt korántsem véletlen.
Sándor még pesti diák volt, amikor a jogászok 1857-ben megtartották a szabadságharc leverése utáni első, demonstratíve „magyar bált”, ahol csak nemzeti magyar ruhában volt ajánlott megjelenni. Hogy ez tulajdonképpen miben is állott volna ekkor, azt a vendégek sem feltétlenül tudták, ahogy nem értették azok sem, akik a hírt csak az újságban olvasták: úri vagy népi öltözet lett volna a magyar? Bár a magyar ruha magyar mivoltát ezután sem sikerült egészen meghatározni, a következő tíz évben, e divat idején, számtalan hazafiúi/honleányi, de leginkább szabászati válasz született a kérdésre. A magyar öltözet, amely a jogászbál utáni második farsangon már minden bálon hódított, s egyre többen viselték utcai ruhaként is, nemzeti érzelmektől fűtött pártolói számára olyan „ruházati tüntetés” volt, amely a magyar nemzet egységes voltát, az erre való törekvést fejezte ki, ennél fogva sokkal több divatnál, amelyet ki kell vonni a folytonos változás törvénye alól, hiszen lényege éppen az állandóság és egyszerűség. Ezt pedig egy valódi magyar honfi nem hagyja el holmi szeszély vagy a fényűzés kedvéért. Mindez természetesen gyökeresen ellenkezett a divatházak üzleti szemléletével, amelyek éppen a szezonális változásban voltak érdekeltek, de a mozgalom ereje néhány évre megkötötte a kezüket: csak ugyanazon öltönydarabok alig eltérő szabásvonalú, de különböző történelmi nevekre keresztelt változataival tudtak kirukkolni. A nemzeti öltözet ugyanis ekkoriban minden szakíró és tervező számára is az a büszke és dicső történelmi múltból nyert, de polgárivá egyszerűsödött, részben reformkori mintára megvalósított fantázia-termék volt, amelyet időről időre megújítottak ugyan bizonyos népviseleti darabok díszítésének vagy szabásvonalának átvételével, de mindig ötletszerűen, esztétikai szempontok alapján válogatva a különböző vidékek viseleti elemeiből. A népviselet nemzeti viseletként való elfogadása fel sem merült, a nemzet fogalmába a nép még ekkor is csak idilli voltában tartozott bele. A „megnemesítés”, „felemelés”, vagyis átalakítás nélkül hordott viseletdarabok póriasságot és extremitást sugároztak a városlakók számára. A divathölgyek finom kelmékből varrt szűrei és mentéi viszont népszerű darabok voltak, még ha azok nem is feltétlenül a szűr, inkább a krinolin szélessége miatt voltak bővülőn, köpenyszerűen szabottak, s e nevet mindössze stilizált szűrgallérjuknak és díszítésüknek köszönhették. A férfiak számára a városi divatszabók által szintén megnemesítettnek szánt változatban készített szűrök is gyakran kaptak a népitől némileg eltérő fazont és színt, amely aztán a parasztság körében is kedveltté lett: a böszörményi szűr feltehetően e divatnak köszönheti álló nyakát és sötét színét: a fehér alapú színes hímzés ugyanis kevés városi ruhához illett.
A Gondy és Egey műteremben 1865-ben és 1870-ben készített képeken az ifjú (később talán könyvelő) Soltész Emil és Bisotka Gábor (aki a híres Bisotka István gubásmester rokona lehet) ilyen fekete, nyakas szűrt visel, de szinte minden díszítés nélkül, csak posztószegéllyel, sallangokkal és csatos szíjjal. Hogy ez nem mindennapi viseletük volt, s csak divatból öltötték magukra, jelzi, hogy egyikük a szűr ujjába belebújt, ahogy egy pásztor sohasem tenné, másikukra meg mintha nagy lenne a viselt darab, s alkalmilag fel van hajtva. Soltész a szűr alatt mellényt s dolmányt visel, ahogy egy másik ekkori képén is, öt év múlva azonban már a legújabb divatú, bársonygalléros posztókabátban látható: a divat elmúltával már nem érezte fontosnak hovatartozása látványos megjelenítését. Debrecenben, a legmagyarabb városban, ahol a kiegyezés után is, amikor erre politikai szükség már nem volt, sokáig viselték még a reformkori, sötét színű, polgári magyar ruhát, a divat idején is túlzó lehetett a magyarságot még inkább hangsúlyozó öltözék viselete. A két említett példa esetében nem lehetett szó arról a feszengésről sem, amelyet egy városba beköltöző idegen érezhet addig megszokott, de az új helyen mindenkiétől eltérő, így akaratlanul is kirívóvá lett öltözéke miatt, annyira, hogy kényszert érezzen az átöltözésre, a hasonulásra. Így volt ezzel a képek készítője, az 1863-ban Pestről Debrecenbe költöző Gondy Károly is, aki „bő bugyogóját” cserélte le villámgyorsan zsinóros szűk nadrágra és magyar csizmára, ahogy az egy debreceni iparoshoz illett. Nézzük meg Fehér Ferenc 1873-ban készült fényképét, aki az akkor már csak a mesteremberek ünneplőjeként viselt, zsinórdíszes magyar öltözetben, mellényben, dolmányban vetette le magát, a szűrt pedig, amely már nem divatdarab, hanem valódi debreceni szűr, nem magára öltve, hanem attribútumként hozta magával, vélhetően, mint mesterremeket.
De mi a helyzet Dragota Sándor szűrével?
A vásárlási jegyzék szerint a szűrt 1863. november 28-án vette, valami egyébbel együtt fizetett érte 16 forintot, húsz nappal később, december 19-én pedig elment benne a fényképészhez. A fényképezés időpontját és 8 forintos költségét szintén a jegyzék közli, s ez alkalmat ad arra is, hogy itt némi fotótörténeti kitérőt tegyek. A kimutatásban 1862. január 15-én szerepel először, hogy phothogr. arcképekre pénzt fordítottak. Amennyiben ez Debrecenben történt, a fényképész nem lehetett más, mint Szentkuty István, akinek az augusztusi vásár óta, Debrecenben elsőként, ideiglenes műterme volt a Széchenyi utcán, talán egy udvari pavilonban. Karácsonykor a megrendelések torlódása miatt az ajándéknak szánt arcképeket nem volt érkezése idejében kidolgozni, ezért csúszott azok átadása és kifizetése januárra. Sajnos a Dragota család nem őrizte meg e képeket, s eddig úgy tűnik, más sem, illetve eldönthetetlen, hogy az a néhány portré, amely fennmaradt, itt vagy majd a fényképész állandó műtermében készült-e másfél évvel később. A Debrecenben megtelepedő fényképész felkeresését, az újdonság pártolásával a városiasodás előrelendítését, minden haladó szellemű debreceni polgár, így a Dragota család is kötelességének érezte, s a többi kultúrtörekvéshez hasonlóan támogatta, segélyezte, akárcsak a színházat, zenedét, daláregyletet, szobor- és síremlékállítást, újságiadást, orgona- és templomépítést s minden szűkölködőt, legyen az színész, öreg honvéd, magyar író vagy árvízkárosult. A szórványosan fellelhető Szentkuty-fényképek mind a polgárság e körének tagjairól készültek: kereskedőket, újságírókat és birtokosokat ábrázolnak. 1862 augusztusában Dragota Rózáról és karácsonykor Sándorról még szintén Szentkuty készíthetett felvételeket, a következő év januárjában azonban megjelent Müller Lajos, aki minden kísérleti fázis nélkül rögtön állandó műtermet épített a Piac utcán, a Dragota házzal szemben, talán mert Szentkuty már kitaposta számára az utat, talán mert bízott táncmesterként szerzett ismertségében. Így őt érte a szerencse, hogy Dragota Sándort a szűrében megörökítse.
Noha Sándor nem volt katona (ő is, akárcsak Miklós bátyja, megváltotta magát tőle, 1200 forintot fizetve érte a városi tanácsnak 1862 februárjában), a család 48-as érzelmei, a gyökereik ellenére büszkén viselt magyar és debreceni identitás (mindannyian okleveles városi polgárok voltak) s a magyar ruhadivat együtt és külön is, magyarázhatóvá teszik a szűr viseletét. Az azonban, hogy Sándor nem divatos fekete szűrt vagy akár tradicionális debreceni szűrt választott, hanem egy kezdetleges vagy stilizált matyó darabot – ott csak ez időtől kezdték virágozni a szűrt, s bár a gallérja nem látszik, az elejének végighímzése s a rozmaringleveles motívum is azt a tájat idézi – azt is jelzi, hogy számára a divat nem az elvegyülés, hanem a kiválás lehetőségét jelentette. Szűre ezen a vidéken akárkinek lehetett, a „nép” itt sokkal kevésbé volt mesebeli, mint egy nagyváros lakója számára, hiszen napi közelségben volt a piacon, az utcán, a tanyán. Ha azt akarta, hogy mindenki észre is vegye azt a szűrt, olyat kellett választania, amilyen másnak nem volt, pláne, ha az tüntetően nemzeti színeivel még többletjelentést is hordozott. A fényképezéssel egy időben vásárolt hetyke sapka is a tudatosságot és elkülönülést jelzi a szemlélő számára: azt, hogy az öltözet viselője nem a hagyomány szorításában, de bizonyos demonstratív céllal választotta éppen ezt a módit. A szűrbe, mintegy a nemzeti színekbe való látványos beburkolózás gesztusának megörökíttetése pedig szerves része volt az egész, megtervezett akciónak – hogy ez mi lehetett, azt talán egy másik kabát esete segít megmagyarázni.
Sándor talán a divattól függetlenül is kedvelhette a nép ruhadarabjait, mert ebben a rövid időszakban még háromszor szerzett be ilyet magának. 1865. március 8-án egy szűrért és sarkantyúért fizetett nem egészen 25 forintot, 1866. április 24-én egy gubát (és egyebeket) vett 49 forintért, 1868. július 7-én pedig egy szűr egy erdőbényei fuvarral szerepel közös, 26 forintos tételben, nem tudni, milyen összefüggésben (Erdőbényére fürdőre is jártak, s lehet, hogy a vásárlás eközben esett). A guba vásárlása előtt egy hónappal azonban Tisza Kálmánnak, Debrecen népszerű országgyűlési képviselőjének arcképét is megvették, így lehetséges, hogy az a guba mégsem népi, hanem politikai guba volt. A már említett Bisotka debreceni gubásmester (vagy Tóth Ferenc nagyváradi szabó?) ugyanis 1861-ben, a februári pátens elleni tiltakozás emlékére készített Tisza Kálmán számára egy fekete, vörös zsinórzatú, hátra vetett átalvetője végén lelógó vörös bojttal díszített, ún. Tisza-gubát, amely az ellenállás jelképéből, vagy éppen akként, divatcikké vált, sokan viselték, s egyszer talán Sándornak is volt oka felvenni.
Hogy aztán a kiegyezés megtörténte, a magyar divat elmúlta s Tisza Kálmán pálfordulása után is használta-e Dragota Sándor a népi ruhadarabokat, annak nincs nyoma, bár kissé különc volta esetleg feltételezhetővé tenné ezt. A róla készült két későbbi felvételen magyar ruhát ugyan nem visel, de továbbra is mintha szerepet játszana: az egyiken lovaglócsizmásan, ostorral a kezében látható, ráadásul, nem tudni, retusként vagy a fényképész gúnyolódásaként, hatalmas festett bajusszal, mintegy műlovarrá avatva, a másikon pedig lóháton ülve. A kiadások jegyzéke 1869-ig még hat alkalommal rögzíti a fényképkészíttetést, minden évben egyszer, de azt nem jelöli, kiről készültek a képek, ahogy a fényképészek nevét sem tudjuk meg, szemben mondjuk a kereskedőkével. Az egyik családi albumban fennmaradt képek alapján valószínűsíthető, hogy 1865 után leginkább Gondy és Egey műtermébe jártak.
A szűr pedig, ha a polgári divatból ki is múlt, a gyerekek ünnepi viseletének még sokáig megmaradt, a Dragota családban is: Ignác Miklós nevű fiának varratott hímzett gyerekszűrt a 80-as évek elején, Rotschnek gyógyszerész kisfiáról pedig stilizált böszörményi szűrben készült felvétel 1873-ban.
Felhasznált források
- Granasztói Péter – Lackner Mónika: Urak cifraszűrben – néhány példa a cifraszűr 19. századi úri divatjára. Néprajzi Értesítő, 2010. 45–69.
- Györffy István: Magyar népi hímzések. A cifraszűr. Budapest, 1930.
- Hajdu Tamás: A debreceni férfiviselet a XIX. század második felében. Debreceni Szemle, 2000/3. 412–429.
- Lukács Anikó: Nemzeti divat Pesten a 19. században. Budapest, 2017.
- Nagybákay Antal Zelmos: Debreceni családtörténetek. A vajdahunyadi és felsőszilvási Dragota család debreceni ága. DMÉ 2000–2001, Debrecen, 2001. 93–106.
- Dragota-hagyaték, Déri Múzeum, Történeti gyűjtemény, I. 39/1958.
- Korabeli napilapok hírei
Képtörténetek a Fotótárból sorozatunk korábbi bejegyzéseit ide kattintva olvashatja.
