Iparművészeti Gyűjtemény

Az Iparművészeti gyűjtemény alapjait a Déri Múzeum jogelődjének számító Városi Múzeum munkatársai rakták le Zoltai Lajos irányításával. Az 1905-ben, elsőként beleltározott műtárgy egy album, mely a Hortobágy növényvilágát mutatja be. A tárgy két szempontból is különleges. Egyrészt a kötet finoman kidolgozott bőrborítását a híres debreceni könyvkötőmester, Dávidházy Kálmán készítette, másrészt a kötet értékét jelzi az is, hogy bemutatták az 1900-as Párizsi Világkiállításon.

A kollekció első, és legnagyobb mértékű gyarapodására 1920-ban került sor, amikor a gazdag bécsi műgyűjtő, Déri Frigyes, gyűjteményét Debrecen városának adományozta. Ennek köszönhetően az 1930-ban megnyílt Déri Múzeum már minden szempontból jelentős iparművészeti anyaggal rendelkezett.

A II. világháború után a gyűjtemény további magángyűjteményekkel gyarapodott, melyek közül a legjelentősebbek: Déri Györgyné üveggyűjteménye, Szomolányi-gyűjtemény, Szelestey üveggyűjtemény, Endrő Margit hagyaték, Bardi-féle kályhagyűjtemény.

Az Iparművészeti gyűjtemény jelenleg közel 10.000 műtárgyból áll.

Tudományos feldolgozása eddig csak részleteiben történt meg. A gyűjteményt kezelő muzeológusok és a külsős kutatók az elmúlt 70 évben elsősorban az anyag legértékesebb, nemzetközileg is jelentősnek mondható gyűjteményi egységeit tanulmányozták és publikálták. Ezek közül is kiemelkedik az Antik, az Egyiptomi, a Japán és a Fegyvertörténeti kollekció, valamint a Szomolányi-gyűjtemény, melyek szakmai szempontból hiteles bemutatása szintén a tudományos feldolgozás részét képezi.

Szintén nagy hangsúlyt fektetünk arra is, hogy a közönség számára láthatatlan raktári anyagból időszakonként egy-egy tárgycsoportot kiállítsunk. Ezt szem előtt tartva nyílt meg a gyűjtemény legújabb tárlata, a Polgári Sikk. A kiállítás az 1860 és 1940 közötti divattörténetet mutatja be az Iparművészeti gyűjtemény textil, porcelán, ékszer és üveg anyagán keresztül.

Déri Frigyes gyűjtemény – kiemelt gyűjteményi egységek

I. Fegyvergyűjtemény

A fegyvergyűjtemény a Déri-hagyaték egyik legnagyobb és legszínesebb műtárgy-csoportját alkotja. A gyűjtés során ugyanis Déri Frigyes elsődleges célja nem csak az volt, hogy egy-egy fegyvertípusból a legteljesebb sorozatot összeállítsa, hanem az, hogy minél több és minél változatosabb harci eszköz kerüljön a gyűjteményébe. Osztrák, német és magyar kapcsolatainak köszönhetően olyan fegyverritkaságok jutottak a birtokába 1912 és 1924 között, amelyek igen magas szintre emelték kollekciója értékét mind hazai, mind pedig nemzetközi viszonylatban egyaránt.

A fegyvergyűjtemény anyaga három nagyobb csoportra osztható. Az elsőbe Közép- és Nyugat-Európa harci eszközei tartoznak, amelyek elsősorban a 15–18. század magyar, erdélyi, német, olasz, spanyol és lengyel területeiről származnak. A gyűjtés főleg azokra a régiókra terjedt ki, amelyek hosszabb-rövidebb ideig Habsburg uralom alatt álltak, és az adott nemzetek legjellegzetesebb fegyvertípusainak megszerzésére irányult.

A második nagyobb egységet a muszlim harcosok klasszikus fegyverei alkotják. A Déri-gyűjteményben többségben vannak a magyar hódoltság és a Balkán területéről származó török vagy török hatást mutató (pl. albán) fegyverek, de a Perzsa birodalom harci eszközei is megtalálhatók ugyanitt. Mivel a közel-keleti fegyverkészítők kiemelt figyelmet fordítottak a művészi megmunkálásra is, a fegyvergyűjtemény talán leggazdagabban díszített harci eszközei itt láthatóak.

A harmadik csoport, amely a távol-keleti fegyvereket mutatja be, a legkisebb, ám a legegzotikusabb egység. Az európai szemnek olykor szokatlannak és különlegesnek tűnő fegyverek Indiában és Japánban készültek a 17–18. században.

Bővebben: Kovács József Dénes: „Fegyvert s vitézt éneklek” - Déri Frigyes fegyvergyűjteménye (Déri Múzeum és Gyűjteményei 2.)

II. Japán gyűjtemény

A nemzetközileg is jelentős, Déri-féle Japán gyűjtemény műtárgyai – csekély kivétellel – az Edo-korban (1603-1867) készültek. Déri Frigyes érdeklődése a különböző japán tárgyak és fegyverek iránt valószínűleg a kor divatját, a japanizmust követte, hiszen az addig ismeretlen és elzárkózott Japán csak a 19. század második felében nyitotta meg kapuit a nyugati világ (vagy ahogyan a japánok nevezték: a barbárok) előtt.  A különböző kereskedelmi megállapodások következtében a Felkelő Nap Országa mindinkább kitárult a kereskedők és utazók előtt. Nekik köszönhetően számos japán művészi alkotás és használati eszköz jutott el Európába, ahol az emberek nagy lelkesedéssel fogadták ezeket az egzotikus tárgyakat. 

A növekvő érdeklődés hatással volt a kereskedelemre is. Egyre több műtárgykereskedés specializálódott a távol-keleti, azon belül is főleg a japán műtárgyak forgalmazására. A japánok is hamar felismerték az üzleti lehetőséget, és rövidesen számos mester már eleve exportra szánt tárgyakat is készített.

Déri Frigyes a japán gyűjteményének legtöbb darabját 1916 és 1920 között szerzete be Bécsben. Elsősorban régiségkereskedőktől vagy aukciókon vásárolt, például a híres bécsi Dorotheum aukciósház árverésein. Előszeretettel látogatta az „Au Mikado” nevű boltot is, ahonnan távol-keleti műtárgyainak jelentős része származik. 

A gyűjtés során arra törekedett, hogy a lehető legteljesebb kollekciót állítsa össze mind a tárgyak használati típusát, mind pedig azok anyagát tekintve. Ennek eredményeként a kollekció számos iparművészeti alcsoportból áll (például bronz-, ezüst-, fa- és elefántcsonttárgyakból; inrókból; netsukékből; porcelánokból és textilekből). Külön műtárgycsoportot alkotnak a fegyverek és vértek,  a szamurájok tradicionális harci eszközei.

Bővebben: Kovács József Dénes: Kincsek a Felkelő Nap országából: Déri Frigyes Japán gyűjteménye (Déri Múzeum és Gyűjteményei 3.)

III. Egyiptomi gyűjtemény

Déri Frigyes hagyatékának egyik legkülönlegesebb gyűjteménycsoportját alkotják az óegyiptomi műtárgyak. Végig tekintve a felbecsülhetetlen értékű emlékeken látható, hogy Déri Frigyes igyekezett minél több és változatosabb tárgyat összegyűjteni, melyek az egykori, Nílus menti birodalomban készültek.

Arról nem szólnak a források, hogy múzeumunk alapítója személyesen járt-e Egyiptomban (valószínűleg nem), azonban a Vásárlási naplójából és a feljegyzéseiből egyértelműen kiderül: nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy óegyiptomi-gyűjteménye – ami közel 400 szakrális és hétköznapi eszközt tartalmaz – szakmailag hiteles legyen.

A tárgyak többségét a Monarchia egykori kairói főkonzuljának, von Cischini-nek özvegyétől vásárolta. Ennek a magángyűjteménynek az értékét – és így a Déri-gyűjteményét – jelzi, hogy a korszak egyik legismertebb egyiptológusa, Dr. Heinrich Brugsch állította össze, elsősorban ásatási leletekből. Erről a kollekcióról Dr. Alexander Dedekind (egyiptológus, a bécsi udvar Szépművészeti Múzeumának őre)  a következőképpen írta le véleményét a főkonzul özvegyének 1895. szeptember 10-én: 

„E szóban forgó tárgyak, amennyire előttem ismeretes, a múlt évben elhunyt berlini egyiptológus, dr. Brugsch Henrik professzor által az ön elhunyt férje számára gyűjtettek össze, amit nagy biztosítéknak tekinthetünk e tárgyak eredetisége mellett. A magam véleménye szerint mindezen régiségek kivétel nélkül valódiak és eredetiek.”

Az óegyiptomi-gyűjtemény történetileg és muzeológiailag legjelentősebb műtárgyai kétséget kizáróan a múmiák és a hozzájuk tartozó szarkofágok. Magyarországon ugyanis ritka kincsnek számítanak az ilyen jó állapotban fennmaradt egyiptomi koporsók és emberi maradványok. Annak ellenére ugyanis, hogy „a 19. században Magyarországon is fellendült az ókori egyiptomi emlékek gyűjtése, és megjelentek az első múmiák az országban”, a Déri Múzeum mellett mindössze a Szépművészeti Múzeumban és a Pápai Református Gyűjteményekben tekinthetőek meg egyiptomi múmiák.

Szomolányi gyűjtemény

A Szomolányi gyűjtemény iparművészeti és képzőművészeti tárgyakat foglal magába. A legnagyobb egységet az ötvösművészet remekei képviselik, de jelentős számú szelencével is rendelkezik. A gyűjteményt miniatűrök, olajfestmények, keleti szőnyegek és hordozható órák teszik teljessé.

I. Ötvöstárgyak

A Szomolányi gyűjtemény ötvöstárgyai a 16. és a 19. század közepe között készültek, elsősorban világi célokra. Származási helyüket tekintve a tárgyak döntő többsége német, illetve magyar ötvösműhelyekben született.

A német ötvösművészet egyik legjelentősebb központja Nürnberg volt, amely a 16-18. században élte a virágkorát. Az itteni ötvösmesterek gyakran dolgoztak uralkodói dinasztiáknak (pl. a Habsburgoknak) és vallási vezetőknek, de a helyi patríciusok igényeit is igyekeztek kielégíteni munkáikkal. A gyűjtemény legkiemelkedőbb nürnbergi alkotása egy 17. században készült fedeles kupa. A műtárgyon jól megfigyelhetőek az ötvösség jellegzetes díszítési technikái (domborítás, vésés, poncolás, aranyozás), valamint a késő reneszánsz stílusjegyei (gyümölcscsomók és levelek).

A 30 éves háború (1618-1648) véget vetett Nürnberg virágkorának, és a vezetőszerepet fokozatosan az augsburgi műhelyek vették át, amiben fontos szerepe volt a Fugger bankárcsaládnak is.  Augsburg fénykorában, a XVII. század végén, már több, mint 200 ötvösmester dolgozott a városban.

A Szomolányi gyűjteményben számos augsburgi ötvöstárgy található, amelyek főleg a 17–18. században készültek, a barokk stílus jegyében. A legjellegzetesebb tárgytípusok a különböző serlegek, poharak, fedeles kupák és ékszertálkák. Közülük is kiemelkedik igényességében és díszítésében az ún. hólyagos serleg, amely nevét a jellegzetes, domborítással készült, hólyagszerű díszekről kapta.

A 18. századi közép-európai ötvösség egy másik jelentős központja Bécs volt. Itt készült a Szomolányi gyűjtemény talán legimpozánsabb darabja, az ún. „Nautilus serleg”. Ez a 17. századi műalkotás az egzotikus tengeri kagyló és a gazdagon megmunkált nemesfém mesteri kombinációja. 

A magyarországi ötvösművészetet elsősorban a felvidéki, erdélyi, debreceni és pesti mesterek munkái képviselik. A legkorábbi tárgy egy igen ritka, Erdélyből származó XVI. századi „Pogány pénzes” kanna, de az anyagban található több, 17–18. században készült ékszertálka és cukortartó doboz is. A barokk és klasszicista stílusban készült műtárgyak elsősorban Brassóban, Lőcsén, Pozsonyban, Pesten és Trencsényben készültek.

Szintén ide tartozik a magyar ötvösművészet egyik legkiemelkedőbb mesterének, Szentpéteri Józsefnek (1781–1862) két alkotása: egy serleg, valamint egy cukortartó doboz. Ez a két műtárgy a neorokokó sajátosságait tükrözi.

II. Szelencék

A szelencék használata a 17. században vált elterjedté, és divatban is maradtak egészen a 19. századig. Elterjedésüket két körülmény segítette elő. Az egyik a Napkirály, XIV. Lajos udvarában zajló diplomáciai élet volt. Versaillesban ugyanis a protokoll írta elő az állami ajándékok adományozását a diplomáciai események lezárása után. Erre a célra kiválóan alkalmasak voltak a szelencék, hiszen a legdrágább anyagokból készültek, aprólékos és művészi kidolgozottsággal. Ezt az ajándékozási szokást idővel a többi európai udvar is átvette.

 A dohányzási szokások, pontosabban a tubákolás kialakulása és népszerűvé válása volt a másik ok, ami nagy szerepet játszott a szelencék elterjedésében. Később már nem csak dohány tárolására használták ezeket a tárgyakat: tartottak bennük cukorkát, illatszereket, szépségtapaszokat és különböző kendőzőszereket is.

A Szomolányi gyűjteményben található szelencék döntő többsége a 18. században készült.  Leggyakoribb formája a tégla, a kerek és az ovális, amelyekhez egyedi részletek kapcsolódhatnak (például lekerekített vagy levágott sarkok; karélyos perem kialakítása; ívelt vagy sima oldalak). Anyagukat tekintve igen változatosak: a kollekcióban egyaránt találhatók nemesfémből, porcelánból, drágakőből, különböző egzotikus anyagokból és zománcozott rézből készült szelencék is.

III. Miniatűrök

A miniatűr-festészet a 19. századi biedermeier egyik jellegzetes műfaja volt. Az ekkor készült alkotások mind a mai napig igen keresettek a műgyűjtők körében.

A Szomolányi gyűjteményben 27 darab, elefántcsontra festett miniatűr található. Az alkotások többsége Bécsből származik, ahol olyan neves művészek készítették őket, mint Moritz Michael Daffinger (1791-1849), Robert Theer (1808-1863), Wenzel Kraus (1791-1849), Alois von Anreiter (1803-1862), Friedrich Wailand (1821-1904) vagy Patricius Kittner (1809-1900). A képeket a legtöbb esetben rendkívül igényes és művészi színvonalon kivitelezett keretbe foglalták, amelyek általában aranyból, ezüstből vagy bronzból készültek. 

Az egyik legszebb alkotás Batthyány Lajos feleségét, Zichy Antóniát (1816-1888) ábrázolja, aki az 1849-ben mártírhalált halt férjéhez hasonlóan tevékeny támogatója volt a szabadságharcnak. A képet Daffinger készítette az 1840-es években.

IV. Keleti szőnyegek

A Szomolányi gyűjteményben található tíz darab keleti szőnyeg, melyek méltó képviselői az ázsiai szőnyegkészítés tradícióinak. Közülük négy Perzsiában, három Nyugat-Turkesztánban, kettő Kurdisztánban, egy pedig a Kaukázusban készült.

Perzsia, (a mai Irán) nagyon gazdag szőnyegkészítő múltra tekinthet vissza. A városok műhelyei, a falvak mesterei és a nomád törzsek páratlan szépségű szőnyegeket készítettek. Ezeket legtöbbször gyapjúból és pamutból, bizonyos esetekben pedig selyemből csomózták. Leginkább aszimmetrikus csomózást alkalmaztak, amelyet perzsa vagy szenné csomónak is hívnak. Színviláguk, amelyben a vörös és a kék dominál, igen gazdag, ugyanakkor soha nem túl harsány. A motívumok és rajzok elrendezésében a harmóniára törekednek. Az egyik legjellegzetesebb díszítőmotívum a boteh, amelyet Nyugaton „kasmiri szőttes mintának” is hívnak (perzsa jelentése „virágcsokor”, de az igazi származása a homályba vész). 

A kurd-szőnyegek, Kurdisztánban, elsősorban Észak-Perzsia területén készültek. Ebben a térségben főleg nomád törzsek foglalkoztak szőnyegszövéssel. A színvilágukra főleg a derűs színek a jellemzőek (kék, vörös, sárga).

A keleti szőnyegkészítés egy másik fontos területe Közép-Ázsia, amelyen belül a turkesztáni térség az egyik legjelentősebb ebből a szempontból. Itt is nomád törzsek foglalkoznak szőnyegkészítéssel. A geometrikus mintázatú szőnyegeken elsősorban gazdag és komor színeket használnak: a vöröset, a kéket, a barnát, és ezeknek a különböző árnyalatait. A legjellegzetesebb díszítőmotívumok a több sorban elhelyezett kis medalionok, a göl-ök (perzsául virág), amelyek a szőnyeget készítő törzs eredetére utalnak, így egyfajta törzsi szimbólumként is funkcionálnak. A Szomolányi gyűjteményben három türkmén szőnyeggel található, amelyek Nyugat-Turkesztánból származnak. 

A gyűjtemény egyetlen kaukázusi szőnyege Kuba körzetéből származik. Jellegzetessége a középmezőt díszítő zeihur minták, azaz a hosszanti tengely mentén sorakozó „András-kereszt” formájú medalionok.

V. Hordozható órák

A hordozható órák kialakulásának története egészen a 15. század második feléig nyúlik vissza. Ekkor kezdték ugyanis alkalmazni az órarugókat, mint alternatív energiaforrást, és ezzel sikerült az addig használt órasúlyokat helyettesíteni. Az utazóórák nagyobb mennyiségben történő előállítására az 1780-as évekig kellett várni, míg az első igazi hordozható órát a francia Breuget készítette el 1810-ben, Párizsban.

A Szomolányi gyűjteményhez hét darab hordozható óra tartozik. Közös jellemzőik az aranyozott bronzból készült óratest, a fehér zománccal bevont számlap, és a hasonló méretek (magasságuk 16,5 illetve 18 cm között van). Közöttük található egy bizonyíthatóan magyar gyártású óra is, amely Pesten készült Seiffner Ferenc műhelyében, a 19. század elején. A 18-19. század egyébként kiemelkedő korszaka volt a magyar óraművességnek. Ebben a korszakban ugyanis számos osztrák és német mester telepedett le hazánkban, ahol 1767-ben Pesten, majd 1833-ban Budán alapítottak önálló órás-céhet.

VI. Olajfestmények

A gyűjtemény olajfestményei közül a legrégebbi a valenciai iskola egyik jeles képviselőjének, a spanyol Pedro Orrente-nek (1580–1644) az alkotása. A mű címe: Halas csendélet. Jellegzetessége a barnás, súlyos, sötét színhasználat.

A 17. században készült Madaras csendélet Melchior de Handecoeter (1636-1695) munkája, aki a Handecoeter festődinasztia egyik legkiválóbb tagja volt.

A 19. században készült Női portrét a bécsi biedermeier festészet kiemelkedő alakja, Ferdinand Georg Waldmüller (1793–1865) készítette. Az ő tanítványai közé tartozott többek között Zichy Mihály, Borsos József és Madarász Viktor is. A gyűjtemény több kiváló, 19. századi magyar festőművész alkotásával is rendelkezik. 

Ennek a korszaknak az egyik legkiemelkedőbb alakja Paál László (1846–1879), akinek a kizárólagos műfaja a tájképfestészet volt. Bár rövid életében igen kevés képet festett (mintegy 70 festményt hagyott hátra), hatása még a mai napig is érezhető a magyar tájképfestészetben.

Mészöly Géza (1844–1887) mindkét festményén – Tájkép és Esthangulat – jól megfigyelhetőek a mester munkáira jellemző, nagy gonddal elvégzett aprólékos kidolgozások, amelyek példaként szolgáltak a későbbi tájképfestőknek.

Böhm Pálnak (1839-1905) egy Gyümölcsös-virágos csendélete tekinthető meg a kiállításon. Életpályájával kapcsolatban meg kell említeni, hogy az előző két művész igen közel állt hozzá: Paál László a festőiskolájában tanult, Mészöly Gézával pedig szoros barátságot ápolt.

Végül meg kell még említenünk Kardos Gyulát (1857–1908) is, akinek az alkotása, a Duzzogó, egy korabeli életképet ábrázol.

Bővebben: Kovács József Dénes: Műtárgyakba rejtett élet – Szomolányi-gyűjtemény a Déri Múzeumból (Kiállításvezető, Vaszary Villa, Balatonfüred, 2010)

A képre kattintva Galéria nyílik meg