Képtörténetek a Fotótárból – A Dobozi temető Méliusz-dombja

Szöveg: Szabó Anna Viola

Képek: Zoltai Lajos, Haranghy György, Benkő László, Béres András, Módy György felvételei (Déri Múzeum Fotótára, EF_235, 283, 358, 358b, 356, 339, 435, 757b, 1198-99N; FAd_17105, 17129, 17115, 17118, 14978, 14978c, 17111, 14976, 20268, 20280, 20286, 20224, 20228)

Digitális utómunka: Lukács Tihamér

Az év vége az idén a Méliusz Juhász Péter halálának 450 éves évfordulójára való emlékezés alkalma is. Méliusz életének behatárolható helytörténeti-földrajzi vonatkozásait kellőképpen tisztázta a régi és legújabb kutatás; lakóhelyeiről és a hozzá fűződő legendákról a közelmúltban készült tanulmány illetve több előadás, életművét emlékülésen tárgyalják, írásait sajtó alá rendezik: tudásunk róla egyre pontosabb. Az alábbi bejegyzés nem e tudományos eredmények számát szaporítja: az évfordulós alkalom csak annak lehetőségét teremti meg, hogy a Fotótár képeinek segítségével magunk elé képzelhessük a helyet, a várostól keletre fekvő, lankás temetőkertet, ahol Méliuszt 1572. december 17-én, a halálát követő (feltehetőleg) második napon eltemették. 

Még a legöregebb debreceniek is csak képzelhetik az egykor volt helyszínt, hát még azok, akiknek nem fűződhetnek élményei a már romlásnak indult sírkerthez sem, emlékezetük nem őrizhet személyes benyomásokat. A temető felszámolásának teljes folyamatát, az élők általi bekebelezését, lakóövezetté alakulását nem rögzítette módszeresen fényképlemezekre senki, a szórványosan mégis fellelhető képeken csak nagy ugrásokkal követhető a változás – amivé pedig a helyszín mára lett, az olyannyira nem köthető semmihez az alább bemutatandó néhány régi felvételen, hogy a képek minden konkrétsága mellett is erős fantázia szükséges az egykori terepviszonyok láthatásához. 

Azt, hogy Méliuszt hová temették, a történetírók számára egyértelműnek tűnően megnevezi a legfőbb hivatkozásul használt, s a síremléket csak „igen nagy kő”-ként említő városi jegyzőkönyv: a keleten fekvő temetőkert nagyobbik dombját a Cegléd utcai temető város felé eső dombjával azonosítják. Az azonban már erősen kétséges, hogy e hely a temetés után mennyire őrződött meg a városlakók nemzedékeinek kegyeletes emlékezetében. Ismeretes, hogy Csokonai sírja néhány évtized alatt elenyészett, fizikailag éppúgy, mint történetiségében, miután nem ügyelt rá senki, hogy ne így legyen – mennyivel inkább végbemehetett hát a felejtés hosszú századok alatt. A szájhagyomány vélhetően csak annak emléknyomát őrizte meg a fakuló időben, hogy a dombtetőn valamely nagy ember nyugszik, hiszen amikor Sárváry Jakab 1864 tavaszán kilátogatott oda, a sírt már Vígkedvű Mihályénak is hallotta emlegetni. Ő azonban, aki olvasta azt a bizonyos jegyzőkönyvet, „valóbbszínűnek” véli, hogy inkább Méliusz sírját fedheti a felirat nélküli, félig elsüllyedt, nagy kőszarkofág. A sétáján tapasztaltakról beszámoló újságcikkére válaszoló Komlóssy Imre, akit éppen akkor jelöltek ki a temetőrendező bizottság élére, elismeri, hogy „valóban óhajtandó lenne, hogy szakértők által vezetett kíméletes ásatások nyomán puhatoltatnék ki valahára – mit már annyian hiába kíséreltek meg – hol nyugosznak dicső porai a három század előtt oda temetett Melius Juhász Péternek […]; szintén a nagyobbik sírkertbe temetett Vígkedvű Mihály városi főbírónak…”. Az emlékezet lukacsai a következő ötven évben sem tűnhettek el, ám a téma exponálása révén felébredt városi lelkiismeret egy időre megakadályozta a terület rendezését; az ásatásokat végre elvégezni érkező Zoltai Lajos pedig talán ennek köszönhetően tudhatta azt a bizonyos nagy követ 1907-ben már „a hagyományon alapuló közfelfogás által Méliusz Péterének tartott síremlék”-nek – ám a feltárás végeztével ennek valószínűsítésénél maga sem jutott közelebb az igazsághoz. Mindennek tisztázása nem lévén e szöveg tárgya, alább csak a történet egyetlen biztosnak tűnő pontjával, magával a temetőkerttel foglalkozom. (A temető történetét és az itt feltárt leleteket a múzeum állandó kiállítása is bemutatja, az összefoglaló a honlapon olvasható.)

Jóllehet Zoltai Lajos a Méliusz sírjának kereséséről írott beszámolójában igen részletesen körülírta, térképeken is ábrázolta a nagy temető elhelyezkedését és domborzati viszonyait; mindez a korabeli kataszteri térképekről is leolvasható, mégis meglepett a fényképeket látva, hogy a temetőszéli dombok ténylegesen milyen közel estek a 20. század elejére egyre inkább beépülő, lakott területhez. A temetőkert azonban, amely vélhetően az első, városon kívül fekvő temetkezőhelye lehetett a reformátussá lett debrecenieknek, s amelyet talán éppen Méliusz kezdeményezésére létesítettek, a 16. században még valóban külterületnek számított. Mint Zoltai írja, a város sánca akkor a mai Nap és Kígyó utca vonalán húzódott, amelyen a Vöröstemplom helyén nyílott kapu. A sáncon túli területet csak a 17. század közepén kezdték belakni, ezzel egyidejűleg a sáncot is kijjebb helyezték, az akkor csak az egyik odalán beépített Pacsirta utcára. Ezen az újabb sáncon a 19. század elejéig csak egy kis ajtó nyílott a temető felé, amelyet az 1820-as években tágítottak kapuvá, amikor már országutak (többek között az éppen a temetőn átvezetett acsádi út) forgalma haladt ki s be rajta. Ekkorra újabb utcák létesültek a kapun túl is, kiépült a Csillag majd a Köteles (Bercsényi) utca, végül a már egészen a domb alján húzódó Temető-sor, a mai Rakovszky utca. 

Az ősi temetőnek ezt „a messze kiterjeszkedett városhoz közelebb eső részét” már a19. század közepén is felhagyottnak írja Sárváry Jakab, míg végül 1888-89-ben végleg eltiltották ott a temetkezést (az utolsó temetés 1892-ben történt), a Kossuth utcainak nevezett keleti rész azonban a nagyerdei köztemető megnyitásáig használatban maradt. A lezárás után a temető „dombhullámokat vető rengetege” végtelen szabadságú, bebarangolhatatlan nagyságú játszóhelyévé vált a környékbeli gyerekeknek: Oláh Gábor, kisgyerekként a nádas-házas Köteles utca lakója, érzékletesen festi le az itt megélhető kalandokat A táltosfiú című, önéletrajzi ihletésű regényében.

A hatalmas kiterjedésű, kerítetlen temetkezőhely „a Pavillon laktanyától csaknem a Csapókertig terjedt”; részeit az ott eltemetett legnevezetesebb családok neveivel illették. Keleti csücske, amelyet később a temető területén átvezetett vasút is elkülönített, így lett a híres főbíró magas, falazott epitáfiuma után Rakovszky temető; a Méliusz sírját is rejtő déli része pedig a városnak több elöljárót is adó Doboziak nevét viselte. A Dobozi temető alakja a 18. századból már ismeretes: „nyugoti határa egyezik a maival a Bocskay-tér felől”, vagyis a sírkert nagyobbik dombját határoló nyugati temetőárok „80 méternyire húzódik a Czegléd-utca és Bocskay-tér sarkán lévő háztól” – írja Zoltai 1907-ben. Az észak felőli árok ekkor „37 méternyire a szembelévő Csillag-utca torkolatától” húzódik, ellenben a 18. században „a Rakovszky-utca felől beljebb volt, mint most s körülbelől a mai Csillag-utca jobb oldali házsora helyéig elért. Délfelől benyúlt a mai Pavillon-laktanya udvarába”. A temetkezésre vonatkozóan semmiféle szabály nem létezett, sem parcellák, sem sírhelyek nem voltak kiosztva, századokig mindenki ötletszerűen fogott fel magának és családjának helyeket – ez a rendezetlenség még a kései fényképeken is érzékelhető – s az egész terület fátlan, virágtalan, sivár volt, amelybe csak a dombok és völgyek játéka hozott némi mozgalmasságot, amíg a 19. század közepén el nem határozták a befásítását. Akkortól akácfasor húzódott a temetőárok mellett végig, a dombok mögött pedig sűrűn, kuszán nőtt fák és bokrok árnyékolták a sírok tengerét.

Az egykori Cegléd utcai kapuval szemben fekvő, „tojásdad alakú nagy dombot” Zoltai a temető feltárásakor lefényképezte. A dombtetőn az ásatás védelméül ácsoltatott kerítés, illetve jobbra Szombati István főbíró és felesége 1827-ben emelt márvány síremléke látszik, amely az 1960-as évekig a temetőben maradt, bár 1920-tól, ünnepélyes temetést követően, a Kossuth utcai temető csőszházánál volt felállítva (a szintén a dombon eltemetett Komáromi Csipkés György síremlékével együtt) – amíg végül be nem szállították a házaspár donációjából épült Vöröstemplomba. 

A képen jól látszik, hogy a domb alig néhány méterre fekszik a legszélső utcától – hogy az melyik, abban egy másik kép segít, amelyet a dombon állva vett fel Zoltai, a Kossuth utca végén, a temetődomb tövében minden szerdán és szombaton megrendezett zsibvásárról. Ez utóbbi képen jól felismerhető a Pacsirta utca sarki patika épülete, benne a mindkét képen látható Lisztraktárral. A város szélét jelentő temetődomb ekkor tehát valóban egészen a Csillag utcáig húzódott.

A dombon álló Zoltai arrébb fordított kamerája a mai Baross utca, Bocskai tér, Hajnal utca még teljes beépítetlenségét is rögzíti. A háttérben a Szent Anna utca végén (a mai Vágóhíd utca torkolatában) az 1906-ban épült Bábaképző épületei látszanak. 

A város ezen szélén az első nagyobb szabású építkezésre egy merész vállalkozó adta a fejét: Csomor Gyula, az Amerikát is megjárt egykori színész, géplakatos, kocsmáros, aki a külországban megtakarított pénzéből mozit épített a Csillag utca sarkán 1911-ben, ekkor még szinte a temetőben. Amikor az építési engedélyt kérte és megkapta, a terület rendezésének szándéka már eldöntött tény volt, s 1913-ra fel is épült a mozival szemben a Délmagyarországi Közművelődési Egyesület Nevelőintézete, a népnyelvben Demke, 1927-től a város tulajdonában álló Népház, vagyis egyfajta népjóléti szociális intézmény, amely a szülőotthontól a közétkeztetésig sok mindent magába foglalt. Az 1916-ban a mozi felől készített felvételen jól látszik, hogy a temetődomb még szinte az épület faláig ér: ezidőben már Demke-dombnak is nevezték. 

Ahogy a területen a továbbiakban is folytatni kívánt építkezések miatt a város az 1920-as évektől elkezdte eladni a Dobozi temető homokját – amelyet, meglehetősen kegyelettelenül, a sírokkal, csontokkal együtt hordtak szét más építésekhez a városban a fuvarosok – úgy csökkent a domb mérete is, bár az egykor itt játszó gyerekek emlékezete szerint a dombtető a Meteor mozi tetejével azonos magasságban volt.  

„A temető város felőli bejáratának északi oldalán fekvő „völgy”-ben folytak a labdajátékok, bigézés, golyózás, sárkányeregetés, a déli részen emelkedő homokhegyen pedig – melynek tetejében állítólag Dobozi főbíró sírja volt – a Csomor bácsi Meteor mozijában látott hajmeresztő filmek bravúrjait próbálták utánozni a környék gyermekei. A dombról jól lehetett látni a mozi előtt vonuló gyászmeneteket. … A gyászkocsi után cammogó konflisok tipegő varjaknak tetszettek a dombtetőről” – emlékezett az 1910-ben született Nyakas László. – A temető „dimbes-dombos területen feküdt, gazdag növényzettel. A vadon nőtt növények, akácfák úgy elburjánzottak, hogy sok helyen komoly mértékben akadályozták a közlekedést. S ennek a gazdag növényzetű területnek gazdag madárvilága volt, tavasztól őszig sohasem némult el a madárdal. ... A sírok közötti keskeny ösvényeken kívül a főútvonal kelet-nyugati irányban szelte ketté a temetőt, ebbe torkollott egy ezt megközelítő szélességű egyetlen mellékút, mely a csőszháztól a mai víztoronyig húzódott. A fő- és mellékútvonal találkozási pontján, közel a mai [Víztorony utcai, már megszűnt] ABC áruházhoz állott a kis csőszház, a temető egyetlen épülete, melynek hátsó kamrája hullaházul szolgált, ahol főleg a tanyákról beszállított holtak vártak az utolsó útra.”

A város 1923-ra szánta el magát a Dobozi temető végleges felszámolására, amely a lélekharang meghúzása óta egyre csak pusztult, hiszen szabad prédává vált. Ekkor már épültek a Demke mögött a Hajnal utcai városi bérházak, s hasonlókat készültek építeni a temető helyére is. A szomszédos Kossuth utcai vagy más temetőkbe való átszállíttatásról (a köztemetőről ekkor még nem volt szó) 1925-ig kellett a hozzátartozóknak határozniuk (leszármazottak híján így maradt Fazekas Mihály és Diószegi Sámuel sírja a lezárt temetőben az 1960-as évekig), a legrégibb síremlékek a múzeumba kerültek vagy az egyház gondoskodott róluk. 1925-ben elfogadták a terület parcellázási tervét, aztán az ősi homokdombokat végleg elhordatták, helyüket planírozták, s 1927 végére felépült a Rakovszky utcán az első, kislakásos városi bérház, amelyet gyorsan követtek a Dobozi utcaiak. Az 1912-ben született Balogh István történész egy a Dobozi utcai lakásán folytatott beszélgetés során, ablakán kimutatva, éppen e helyre, a mostani benzinkút mögötti, a Rakovszky és Dobozi utca sarkán álló bérház helyére tette a Méliusz-dombot. „Itt, ahol az a piros bérház áll, az ez után következő, [az] én gyerekkoromban ott egy hatalmas domb állott, magas domb. Olyan magas, mint a bérház. Debrecenbe hegynek mondták... Ott volt a Méliusz sírja.” 

A városrendezési terv minisztériumi bírálatának megfelelve, a városvezetés ígéretet tett, hogy a Kossuth utcai, a Dobozinál újabb, bár lezárt temetőt körülépíti ugyan, de soha nem építi be, hanem rendezett közparkká alakítja, amely az 1930-as évekre Pohl Ferenc városi főkertész irányításával meg is történt: a gyepszőnyeggel borított sírkertet salakos utak szelték. Közben azonban mindinkább összébb is szorult, területéből egyre többet parcelláztak: a Pavilon laktanyáig nyúló végét, a mai Munkácsy utca környékét például ekkor osztották ki villalakásoknak. Ám a kerítetlen temetőben felügyelet, sírgondozás nem volt, így a következő harminc évben nyugalmas sétakert helyett egyre inkább fosztogatások, sírrongálások, rablótámadások elrettentő, s egyre elhanyagoltabb helyszínévé vált. 

Bár később is több kísérlet történt a parkosításra, a síremlékek védelmére, a jószándékot végül elsöpörte a szocialista tervgazdaság városrendező, lakásépítő lendülete: egy utolsó, nagy exhumálást követően 1957-58-ban fölépültek az Ótemető utca kockaházai, 1963-ban a víztorony, 66-ban a Dobozi lakótelep, az 1970-es évek elején pedig a Fényes udvari lakótelep. A „zöldövezetes városrész” tervezésekor a régi temetőt már csak jelzésként kívánták meghagyni, egy kis liget formájában, ahol összegyűjtötték volna a kulturális és művészi szempontból legértékesebb 25 síremléket – ezeket azonban végül inkább a köztemetőbe vitték, az ótemető pedig lassan magától eltűnt, elsüllyedt az emlékezetben. 

Felhasznált irodalom

- Béber László: A föld alatti Debrecen fölött épül az új, Hajdú-bihari Napló, 1970. november 22. (ua: Debreceni érdekességek, Debrecen, 1977)

- Koncz Ákos szerk.: Debreczeni útmutató, 1903

- Komlóssy Imre: Sírkert-rendezés, Hortobágy, 1864. március 27. 

- Oláh Gábor: A táltosfiú, Debrecen, 1925 

- Sápi Lajos: Régi temetők Debrecenben, in Szőllősi Gyula főszerk., Hajdú-Bihar temetőművészete, Debrecen, 1980. 173–227. 

- Sárváry Jakab: Debreczeni Dobozy-temetőkert, Hortobágy, 1864. március 13. 

- Zoltai Lajos múzeumőr jelentése Méliusz Péter sírja kereséséről, in Jelentés Debreczen sz. kir. város múzeuma 1907. évi állapotáról, Debrecen, 1908

- Komáromi György és a Szombati házaspár temetése, Egyetértés, 1920. június 23.

- Ahol tekéznek az ősök csontjaival, Egyetértés, 1922. április 20. 

- A Dobozy-temető megszüntetése, Egyetértés, 1923. december 7. 

- Haladéktalanul rendezni kell a kegyeletsértő állapotban lévő régi debreceni temetőket! Néplap, 1948. február 15. 

- Parkok lesznek Debrecen régi temetői helyén, Hajdú-bihari Napló, 1957. március 28. 

- Új lakótelep születik, Hajdú-bihari Napló, 1958. szeptember 23.

- Bencze Mihály: Új, zöldövezetes városrész épül két év múlva. Hajdú-bihari Napló, 1960. október 16. 

- Bencze Mihály: A Dobozy története. Főbírák, szenátorok csontjai az utak porában, Hajdú-bihari Napló, 1970. október 25.

- Nyakas László: Hová épült a Dobozi-lakótelep? Hajdú-bihari Napló, 1974. január 20.

- Váradi Katalin: Dobozi temető 

Képtörténetek a Fotótárból sorozatunk korábbi bejegyzéseit ide kattintva olvashatja.