Historia Naturalis Museologica - Gyalogszerrel a „Kemence” tetejére
Réunioni utazásom egyik emlékezetes epizódja volt, amikor Bourg-Murat városából kiindulva felkerestem a sziget híres tűzhányóját, a Piton de la Fournaise-t. A hegy elnevezése (Fournaise) magyarul „kemencét” jelent. A vulkán manapság is aktív, kitörései rendszeresen bekerülnek a híradásokba. Látogatásom idején szerencsére nem tört ki a vulkán, ennek ellenére a „tűzhegy” csúcsán tett látogatásom felejthetetlen emlék lett számomra.
Manapság a Piton de la Fournaise (és szűkebb környezete) Réunion közkedvelt turisztikai célpontja. Minden esztendőben közel 250 ezer kalandvágyó turista keresi fel a környéket, hogy közelről is szemügyre vegyék a szunnyadó (vagy épp dühöngő) vulkánóriást. Sokan az egyszerűbb, ám annál költségesebb módját választják a tűzhányó megismerésének. A helyi utazási irodák – ropogó euróbankjegyekért cserébe – 30 v. 60 perces helikopter-utakat szerveznek a gigászi hegy fölött. A szemtanúk beszámolói szerint tiszta időben felejthetetlen, semmi máshoz nem hasonlítható élmény bepillantani Vulcanus alvilági műhelyébe.
Az én pénztárcám sajnos nem tette lehetővé azt, hogy madárperspektívából csodáljam meg az Indiai-óceán térségének egyik legaktívabb vulkánját. Ezért helitúra helyett a jóval olcsóbb gyalogtúra mellett döntöttem. Mint megtudtam, a csúcsrégió alacsonyabb részén a Réunioni Idegenforgalmi Hivatal komfortos menedékházat üzemeltet. A vulkáni salaksivatag e parányi oázisa kitűnő alapbázisként szolgál a környék bejárásához és a legendás Fournaise-kalderák megismeréséhez. A réunioni túraszabályoknak megfelelően bejelentkeztem a Maison de la Montagne helyi irodájában. A kötelező regisztráció mellett ezeken a helyeken lehet szállást foglalni a sziget számos pontján üzemelő hegyi menedékházak egyikébe. Én két éjszaka árát fizettem ki az irodában, majd bediktáltam fontosabb adataimat és a tervezett visszaérkezésem várható időpontját. Erre azért volt szükség, hogy amennyiben valamilyen baleset érne a vulkánon, a mentők a segítségemre tudjanak indulni.
Bourg-Muratból a jó minőségű aszfaltút ellenére sem közlekedtek menetrendszerű autóbuszok a tűzhányó magasabb régiójába, így a fentebb említett menedékházhoz sem. Ezért azoknak, akik hosszabb időt szeretnének eltölteni a csúcsrégióban, érdemes autót bérelniük a tetemes távolság leküzdésére. Én szállásom barátságos tulajdonosát kértem meg arra, hogy néhány euróért cserébe fuvarozzon fel a Bellecombe-hágónál található „védkunyhóhoz”. Házigazdám, aki egyébként barcelonai katalán volt, s csupán réunioni felesége kedvéért költözött a szigetre, készséggel eleget tett kérésemnek.
Másnap reggel korán elindultunk. Társalgásunkat angol, francia és spanyol szavak furcsa keveredése jellemezte, miközben járművünk egyre magasabbra kapaszkodott a hegy oldalában. Kezdetben még Bourg-Murat színes házacskái között kacskaringóztunk, ám csakhamar az utolsó lakóépületek is elmaradoztak mögöttünk. A vulkán csúcsrégiójába tartó Piccard-utat két oldalról megcsavarodott törzsű és erősen elhajlott koronájú bokrok, fák bizarr alakjai kísérték. A dús fűvű domboldalakon foltos tehénkék legelésztek békésen. A levegő hőmérséklete a magasság emelkedésével csökkent, s ezáltal a növényvilág képe is megváltozott. Hamarosan kisebb fenyvesben kígyózott a keskeny aszfaltcsík, hogy aztán elérve a Rivière des Remparts völgyét szegélyző kaldera ívelt karéját, nagyjából 1600—1700 méter magasan a felszakadozó erdőségek helyét átvegye a törpe növésű cserjékkel sűrűn teletűzdelt barátságtalan lávasivatag.
Ez már a Plaine des Sables kietlen, marsbeli tájakat idéző vidéke. A vöröslő sziklarengeteg zord tónusát tovább fokozta a sejtelmesen gomolygó ködfátyol, mely szürke paplanként lebegett a kísérteties vidék fölött. Anyacsillagunk pisla fénye erőtlenül tört utat magának az elsötétült mennyboltozaton. A baljós égi hangok és az időnként felvillanó tömött felhőzet komoly fergeteg közeledtét jelezték előre. Zuhogó esőben érkeztünk meg a Gîte du Volcan előtt kialakított parkolóhoz. Házigazdám szerencsét kívánt a hegyi túrához, majd miután megígérte, hogy két nap múlva értem jön, gyorsan beletaposott a gázba, hogy még a vihar kiteljesedése előtt visszaérjen Bourg-Murat-ba.
A szép küllemű, láthatóan gondosan karbantartott menedékházat 1932-ben építették itt. A megnyitás óta többször is felújításra szorult az épület, mert egy-egy ciklon erősen megrongálta a szerkezetet. A három nagyobb és több kisebb építményből álló komplexum látogatásom idején állandó otthonaként szolgált egy fiatal házaspárnak. Ők látták el a gondnoki feladatokat. A fehér asszonyka és kreol férje fogadták a látogatókat, s ha a szükség úgy kívánta, főztek is rájuk. Miután felmutattam nekik a Bourg-Murat-i hivatalban kiállított számlát, kikísértek az udvar hátsó részében álló épületbe. A 4—12 ágyas szobák kongtak az ürességtől, úgyhogy kedvemre válogathattam közöttük. A nő érdeklődésemre elmondta, hogy az évnek ebben az időszakában (az esős évszakban) csak néhányan vállalkoznak arra, hogy nekivágjanak a vulkán csúcsára vezető ösvénynek, hisz a magasból feltáruló egyedülálló panoráma ilyenkor csak keveseknek jut osztályrészül. Annál gyakoribb a sűrű köd, amit rendszerint szitáló eső és viharos széllökések kísérnek. Szállásadóm szavai beigazolódtak, hiszen az égiek szünet nélkül öntözték a menedékház környezetét. Mivel úgy terveztem, hogy a csúcsmászást csak másnap, a reggeli órákban fogom megkísérelni, a sötétedésig hátralevő órákat a vulkán szakirodalmának tanulmányozásával töltöttem.
Hajnalban ütemes kopogásra ébredtem. Az eső verte dühösen az épület tetőzetét. Kinézve az ablakon, keserű látványban volt részem. A fák sírva hajladoztak a süvöltő szélben. A reggeli elköltése után – bizakodva az idő jobbrafordulásában – hozzáláttam az egynaposra tervezett túra előkészítéséhez. Naplóm tanúsága szerint 2 liter víz, 1 baguette, 1 szardíniakonzerv és 2 szelet csokoládé került a hátizsákom mélyére. Legfontosabb személyes értékeimet: az útlevelet, repülőjegyet és készpénzt vízhatlan tasakba tettem, a kölcsönzött filmkamerát pedig egy vastag nylonszatyorba csomagoltam, csupán a készülék objektívje lógott ki a furcsa „ruházatból”.
Másfél óra múlva – megunva a hiábavaló várakozást – szakadó esőben léptem ki a fogadó ajtaján. A 2250 m magasan fekvő menedékháztól egy keskeny, finoman emelkedő gyalogösvény (sentier botanique) vezetett a Bellecombe-hágóig, magányos vulkántúrám első állomásáig. A tájékozódást sziklákra festett fehér jelek segítették, de volt nálam részletes térkép és tájoló is. A kellemetlen időjárás ellenére sűrűn megálltam, hogy fényképezőgépemmel és kamerámmal megörökítsem a ködpalást mögül időnként előbukkanó táj misztikus hangulatát. A párafüggönyt az erőteljes fuvallatok hol ide, hol oda libbentették, mindig újabb részleteket villantva elő a csenevész bokrokkal tarkított vidék különleges szépségéből.
Leküzdve a 100 méteres szintkülönbséget, ami a menedékház és a Bellecombe-átjáró között feszül, csakhamar elértem a hágó közelében kialakított kilátót. Innen tiszta időben már jól kivehető a vulkán központi kúpja, ám ottjártamkor a látótávolság nem lehetett több 50 méternél. A tűzhányót hatalmas ívben övező harmadik kaldera ezen a helyen szakad le az ún. Fouqué-udvar (Enclos Fouqué) kiterjedt lávafelszínére. A 130 m mély szakadék oldalában keskeny lépcsősor vezetett a mélybe. Leereszkedve rajta egy teljesen más világban találtam magam. Amerre csak elláttam, mindenfelé a közelmúlt vulkáni tevékenységének kőbe dermedt emlékei voltak láthatók. A Piton de la Fournaise – működési mechanizmusa alapján – az ún. Hawaii-típusú pajzsvulkánok közé sorolható. Ezekre a vulkánokra a viszonylag csendes, kevésbé explozív kitörések jellemzőek. A kisebb-nagyobb parazitakráterek között megmerevedett lávaárak sötétlő sávjai látszottak. A gyorsan folyó kőzetolvadék hosszú és keskeny csíkokat rajzolt a sziklafelszínre. A vulkanológusok ezeket a megnyúlt bazaltkötegeket – Hawaii mintára – pahoehoe névvel illetik. Keletkezésük a rendkívül magas hőmérsékletű (1100—1200 °C-os), kis gáztartalmú, hígan folyó lávákkal hozható összefüggésbe. Ha a kőzetolvadék kevésbé forró, továbbá magasabb a gáztartalma, akkor a viszkózus anyag kihűlés közben göcsörtös kőtömbök feltorlódott halmává alakul. Ezeket a jellegzetes képződményeket – alakbéli hasonlóságuk miatt – egy helyi ételkülönlegesség, a szalonnás sült burgonya után „graton”-nak nevezi a réunioni szakirodalom.
Mindkét ismertetett felszínre jellemző, hogy nehezen kapaszkodik meg rajtuk az élet. A növényvilág pionírjai először a sziklarepedésekben és a szélvédett barlangok megvilágított részein vernek tanyát. Ezekben a zuzmóktól, mohoktól szeplős mélyedésekben eresztenek aztán gyökeret a fejlettebb fajok első szívós példányai. Gyakori taxon itt az Agauria buxifolia, melyek januárban és februárban bontják piros virágaikat. A törékeny életközösségek megerősödése nagyon lassú folyamat. Hosszú időnek kell eltelni ahhoz, hogy a foltszerű növénytakaróból ritka erdőség alakuljon ki.
A szelek falak nélküli palotája ez a vidék, ahol a légies áramlatok kedvükre száguldozhatnak. Akadályt csak néhány lávatorony és piramisszerű salakkúp képez előttük. Az egyik leghíresebb ilyen képződmény „Rosemont kápolnája” (La chapelle de Rosemont). A lávatoronyban kialakult üreg Jean-Joseph Patu de Rosemont nevét viseli, aki festőművészként utazta be a szigetet, megörökítve vásznán néhány érdekes természeti objektumot, így a róla elnevezett barlangot is. A kis üreget én is felkerestem. A grottó belmagassága 4—5 méter volt, alapterülete pedig pár négyzetméter. Az ilyen lávaüregek gyakoriak a bázikus lávát szolgáltató pajzsvulkáni területeken, ezért a Fournaise-tűzhányón is sok van belőlük. Többségük ún. syngenetikus barlang, vagyis a láva kihűlésével és megszilárdulásával egy időben keletkezett. A kutatók szerint úgy jönnek létre, hogy a gyorsan megszilárduló felszín alól mintegy kifolyik a még izzó láva. Ha később a felszín valamilyen okból beszakad, a lávabarlangon nyílt „ablakon” már könnyen betekinthetünk az üreg belsejébe. A lávabarlangok formakincse eléggé szegényes, mindössze néhány mikroforma (lávapárkány, lávasztalaktit) érdemel említést.
A Rosemont-barlang közelében a csúcsra vezető út kétfelé ágazott. Az egyiken a Dolomieu-, a másikon a Bory-krátert lehet megközelíteni. Én az utóbbit választottam. Az idő eközben egyre komorabbá vált. A sötét égboltozaton csatahajó nagyságú fellegek hada sorakozott fel, mintha csak jelre várnának a támadás előtt. Próbáltam gyorsabbra fogni lépteimet, ám a bokatörő terep fokozott óvatosságot követelt meg. Közel másfél órás fárasztó mászást követően végül elértem a Bory-kráter északi peremét. A Bory de Saint-Vincent francia kutató emlékét őrző hegyorom legmagasabb pontján kis kőtáblát találtam, amin a következő felirat volt olvasható: „cratère Bory / sommet du volcan 2631 m”. Ekkor már olyan vad légáramlatok kergetőztek a csúcs körül, hogy félve álltam fel, nehogy egy hirtelen érkező erősebb lökés ledöntsön a lábaimról. A földre ereszkedtem, s hason csúszva közelítettem meg a pokol tornácát, vagyis a kráter peremét. Bepillantva a gigászi torokba csupán annyit láttam, hogy a kürtő mélybe nyúló fala 15—20 méterre a felszíntől belevész a hatalmas üstöt teljesen kitöltő sűrű köd szürke tömegébe. Gyorsan készítettem egy képet a félelmetes tüneményről, majd óvatosan visszahátráltam. A természet vigasztalhatatlannak bizonyult, ezért lemondva a filmezésről, sietősen elindultam lefelé. Az eső tovább zuhogott. A hízott cseppekben földet érő víz helyenként vékonyabb erekké duzzadt. Követve a sebesen futó víz útját, nemsokára újra Bellecombe-hágónál voltam. Csuromvizesen és holtfáradtan estem be a menedékház ajtaján. Szállásadóim örömmel konstatálták, hogy épp bőrrel sikerült visszatérnem a viharszaggatta hegyről. A számomra is örvendetes eseményt azzal ünnepeltem meg, hogy engedélyeztem magamnak egy autentikus réunioni vacsorát. Szíverősítőnek helyi rumot rendeltem, amit naranccsal ízesítettek. A fő fogás „carri poisson” volt, ami zöldséges tengeri hal és fűszeres rizs együtteseként írható le. A laktató étel elfogyasztása után egy kisebb korsót toltak elém, csurig töltve finom cilaosi borral. Ahogy fogyatkozott a bacchusi nektár, úgy telepedett rám az egész napos fáradtság ólomnehéz terhe. Nem sokkal később visszatértem szállásomra, s engedtem a hívogató álom csábításának…
Mező Szilveszter
főmuzeológus
A képre kattintva galéria nyílik meg.
RÉUNION-Egy sziget anatómiája – természetrajzi és kultúrtörténeti kiállítás
Réunion szigete parányi pont Földünk térképén, amely Madagaszkártól keletre, az Indiai-óceán tintakék mélységeiből emelkedik a tenger sós habjai fölé, változatos életteret kínálva növénynek, állatnak, embernek. Varázslatos tájai sokáig ember által lakatlan vidékek voltak, ahol a paradicsomi szépségű és a civilizációtól teljességgel háborítatlan környezetben sajátos küllemű növények és állatok sokasodtak és fejlődtek. Az újkori földrajzi felfedezéseknek köszönhetően ebbe az „érintetlen” miliőbe érkezett meg az ismert világ kitágításán fáradozó ember, s hagyta rajta jól láthatóan lába és keze nyomát a sziget sokáig makulátlan arculatán. Ezt a különleges világot mutatja be a kiállítás.
Helyszín: Déri Múzeum, Zoltai Lajos Terem
Látogatható: 2022. december 16. – 2023. május 7-ig
További Historia Naturalis Museologica bejegyzések a linkre kattintva érhetőek el.
