Historia Naturalis Museologica - Réunion távolabbi szigettartozékai

Réunion elnevezés alatt nem csupán egy trópusi vulkánszigetet, hanem egy hasonnevű, több tagból álló közigazgatási egységet is értünk. Csak kevesen tartják számon, hogy Réunion 2512 km²-es összterületéből mintegy 39 km²-t az ismert főszigettől markánsan elkülönülő apró szárazulatok: korallzátonyok, koralltábla-szigetek, atollok és egyéb kis kiterjedésű földdarabok tesznek ki. Ezek meglehetősen távol, esetenként több száz kilométer távolságra fekszenek a Mascarenhas-archipelagus francia tagjától. Ezek a szigetecskék Réunion összterületének csak alig 1%-t adják, mégis úgy gondolom, a jelenleg látogatható időszaki kiállításunk (Réunion – Egy sziget anatómiája) apropóján érdemes röviden kitérni az ismertetésükre. Már csak azért is érdekes lehet a bemutatásuk, mivel a nevezett tárlaton nem jutott hely számukra.

Tromelin, Juan de Nova, Europe, Glorieuses, Bassas da India. E varázslatosan csengő nevek mögött magános, világtól elzárt kis szigetek rejteznek. Földjükön csak nagyritkán tapodnak emberi lábak. Mivel kivétel nélkül lakatlanok, felügyeletüket a hozzájuk képest valóságos óriásnak számító Réunionról látják el. Jómagam sajnos csak a főszigeten (Réunionon) jártam, mivel azonban a hazai földrajzi szakirodalomban csak elvétve találni némi információt ezekről a pici, ám annál érdekesebb szárazulatokról, kötelességemnek érzem, hogy ha csupán nagyvonalakban is, de mindenképpen beszámoljak róluk.

Az Indiai-óceán térképén csupán gombostűfej-méretű pontoknak tetsző szárazulatokat a Madagaszkárhoz képest elfoglalt földrajzi helyzetük alapján 3 csoportba sorolhatjuk. Tromelin (Île Tromelin) a lemúrok földjétől keletre található. A 2 tagból álló, s mintegy 16 kilométer hosszúságban elnyúló Dicsőség-szigetek (Îles Glorieuses) Madagaszkártól kissé északnyugatra helyezkednek el. Juan de Nova (Île Juan de Nova), Európa (Île Europe) és az ún. India-zátonyok (Bassas da India) a „nagy vörös sziget” és az afrikai kontinens között húzódó Mozambik-csatornában fekszenek, a Comore-szigetektől délre.

A számos eltérés mellett több olyan sajátosság is van, amely különböző mértékben ugyan, de valamennyi felsorolt szigetre egyaránt jellemző. Ilyen például a magas izolációs faktor. Ez az érték a közelben fekvő nagyobb szárazulatokhoz, ill. a kontinensekhez viszonyított távolság függvényében határozza meg egy adott sziget elszigeteltségi fokát. Továbbá közös bennük az is, hogy kis kiterjedésű területükön az év nagy részében egyáltalán nem tartózkodnak emberek, így a civilizációs hatások minimálisnak tekinthetők. Leszámítva a francia hadsereg katonáit, földjüket jobbára csak meteorológusok, ill. speciális kutatási engedéllyel rendelkező geológusok, geográfusok, botanikusok és zoológusok keresik fel alkalmanként.

Egy lakatlan szigeten tett látogatás minden bizonnyal egészen különleges élmény még a sokat látott, világot járt utazók számára is, hiszen a természet élő és élettelen szépségei ezeken a helyeken még javarészt háborítatlan formában tárulnak a fürkésző szemek elé. Az organikus evolúció „mellékútjain” járó élőlények komolyabb antropogén hatásoktól mentesen születnek, fejlődnek, szaporodnak és pusztulnak ezeken az emberi civilizációtól oly távol eső, alig „zsebkendőnyi” szárazulatokon. A békésnek látszó mindennapokat csupán egy-egy dühödt fergeteg keseríti meg időnként, hisz e szigetek a gyilkos erővel tomboló tropikus ciklonok forgalmas útkereszteződésében helyezkednek el. Égiháború idején a tenger felkorbácsolt hullámai elemi erővel ostromolják az alacsony, mindössze néhány méter magas szigetecskéket, nemritkán hatalmas pusztítást okozva a rajtuk kifejlődött sérülékeny ökoszisztémákban. Az ítéletidő elmúltával a háborgó őselem csakhamar lecsendesedik, s a sötét fellegek mögül előbújó Nap meleg fénye új életet fakaszt az alaposan megtépázott, viharvert szárazföldön.

A szigetvilág életföldrajzi viszonyai

A szóban forgó földdarabok kis mérete és a hasonló földtani múlt ellenére jelentős különbségek mutatkoznak az egyes szigetek élővilága tekintetében. Ez részben a kőzettani felépítés kisebb-nagyobb eltéréseivel, illetve a domborzat, a relief finom anomáliáival magyarázható, másfelől az Egyenlítőtől számított távolság és a különböző tengeráramlatok által befolyásolt éghajlat kisebb módosulásai is kiütköznek a szigeti biotópok megjelenésében.

Az itteni életközösségek fejlődéstörténete nem igazán tekint vissza hosszú múltra, hiszen az otthonukul szolgáló földdarabok geológiai értelemben még nagyon fiatal képződmények. Többségük ún. fehér sziget, vagyis alacsony korallium-szárazulat, csupán az India-zátonyok esetében bukkantak felszíni vulkanitokra a geológusok.

Legmagasabbra, nevezetesen 20 méterre az óceán szintje fölé a 16. században felfedezett Dicsőség-szigetek nagyobbik tagja (Île Glorieuse) emelkedik. Ezzel szemben az atollok közé sorolható Bassas da India legmagasabb „csúcsa” nem éri el a 3 métert sem! A sajátos domborzati viszonyok miatt a mélyebb fekvésű részeket az év nagy részében sós, ill. félsós víz (brakk) borítja. Legkisebb területtel (0,2 km²) a szinte szabályos kör alakot formázó Bassas da India atollgyűrűje rendelkezik, míg az Európa-sziget – a maga 28 km²-ével – már-már góliátnak számít e liliputi szárazulatok között.

A főként laza koralltörmelékből és finom dűnehomokból felépülő szigeteken nem alakultak ki állandó vízfolyások. A területükre hulló csapadék (kb. 600—800 milliméter/év) gyorsan utat talál az óceánba, ill. elszivárog a porózus kőzetanyagban. A korráziós folyamat intenzitása általában tekintélyesnek mondható, viszont a kis terület, ill. a csekély magasság miatt a karsztos formakincs nem túl látványos.

A gyakori rendszerességgel jelentkező trópusi zivatarok hatékony leöblítő hatása miatt talajtakaró csak vékony rétegben és foltszerűen alakult ki, ráadásul roppant gyenge termőerejű. Mégis az élet parányi bölcsői ezek a távoli, viharverte szigetek, ahol a tengeráramlások és a kóbor szelek hátán, ill. a madarak begyében, bélcsatornájában utazó magvak – földet érve –gyökeret eresztenek, s idővel bokrokká, fákká terebélyesednek, csábító oázisokat kínálva a megfáradt madarak és az óceánt járó teknősök csapatainak.

A mostoha természeti körülmények miatt a korall-archipelagus növényvilága eléggé szegényes, a taxonok száma a vulkanikus úton keletkező ún. fekete szigetekhez képest aránylag kicsi. A Dicsőség-szigetek kisebbik tagja (Île du Lys) és az India-zátonyok felszíne még meglehetősen kopár, csupán alacsonyabbrendű növények telepedtek meg rajtuk. A Réunionhoz legközelebb fekvő Tromelin az előzőeknél már valamivel kedvezőbb feltételeket kínál a növényvilág számára. Lapos, homokos partjait jobbára ritka növésű füves vegetáció borítja. (Ez a szárazulat, melyet Chevalier de Tromelin (1751—1798), a „Dauphine” nevű vitorlás elsőtisztje fedezett fel 1776-ban, jelentős szerepet játszik Madagaszkár és a környező emberlakta archipelagus (Comore-, Seychelle- és Mascarenhas-szigetek) életében, mivel a tromelini meteorológiai állomás a térségben működő ciklonfigyelő-hálózat egyik fontos tagja. A Dicsőség-szigetek nagyobbik tagját (Île Glorieuse) és Juan de Nova földjét már erősebben benőtte a trópusi vegetáció. Felszínüket sudár kókuszpálmákkal tűzdelt száraz bozótos és törpe erdőség fedi.

Biogeográfiai szempontból kétségkívül a kontinensünk nevét viselő korallsziget a legérdekesebb. Île Europe többi szárazulatnál részletesebb tárgyalását nemcsak növény- és állatvilágának viszonylagos gazdagsága teszi indokolttá, hanem az a tény is, hogy a Mozambik-csatorna déli bejáratában fekvő sziget az India felé hajózó portugál tengerészek jóvoltából már nagyon korán kapcsolatba került az európai civilizációval, ami a soron következő évszázadokban sajnos komoly, számos tekintetben visszafordíthatatlan változásokat idézett elő az aprócska földdarab korábban háborítatlan életében.

Sziget, amit Európának hívnak

Île Europe földrajzilag egy kiemelt koralltábla-sziget. Kialakulása kb. 90 ezer évvel ezelőttre tehető. A magasból kör alakúnak látszó szárazulat átmérője hozzávetőleg 7 kilométer, legmagasabb pontja csaknem 6 méterre emelkedik a tenger dagályszintje fölé. Központi lagúnája meglehetősen sekély (kb. 1 méter mély) és az északi oldalon nyitott az óceán felé. A szárazföldet korallzátonyok koszorúja övezi. Az eredetileg egységes képződményt az erős abrázió mára részekre szabdalta.

A botanikusok 3 jelentősebb növénytársulást különböztetnek meg Európán. A sziget belső területét sűrű bozótos vette birtokba, ahol a legfontosabb állományalkotó faj: az Euphorbia stenoclada. A szárazabb partszakaszokon – főként nyugaton és északon – füves növényzet (Sclerodactylon macrostachyum) fejlődött ki, míg délen mangrove-jellegű ingovány uralja a tájat.

A vegetáció gazdag állatvilágot éltet Európán. Az égbolt tollas vándorai számára nagy jelentőségűek az itteni erdőségek, mert a sziget nagyjából félúton fekszik Madagaszkár és az afrikai földrész között húzódó költözőmadár-útvonalon. Nyaranta csivitelő szárnyasok ezrei keresik fel a sziget elhagyatott partjait, hogy lerakják tojásaikat a sűrű bozótban. Tengeri madarak (Phaeton rubricauda, Fregata minor, Sula sula, Sterna caspia) éppúgy akadnak közöttük, mint jellegzetes szárazföldi fajok (Tyto alba, Egretta dimorpha, Ardeola idea, Corvus albus). A táplálék változatos és nagy bőségben áll az éhes szárnyasok rendelkezésére. A környező tenger gazdag halzsákmányban, továbbá kb. 50 ízeltlábú-faj honos a szigeten. Île Europe igazi zoológiai különlegessége az a két gyík-alfaj (Mabuya comorensis infralineata és Cryptoblepharus bontoni bitaeniatus), melyek egyedei csak itt élnek bolygónkon.

A fürgelábú teremtményeken kívül időnként nagyobb testű hüllők is meglátogatják a sziget lágy homokpadjait. A zöld és cserepes teknősök (Chelonia mydas és Eretmochelys imbricata) napjainkban szigorú hatósági védelmet élveznek. (Mindkét faj preparátuma megtekinthető időszaki kiállításunkon.) Ám az orvvadászok ellen nagyon nehéz védekezni. A zöld teknős 1996 óta vöröslistás faj, vagyis „csatlakozott” a rendkívül veszélyeztetett állatok népes társaságához. Napjainkban már csak alig egy tucat nagyobb populációja létezik a világon, ezek egyike az Európa-sziget környéki vizekben ismeretes. (Kisebb számban előfordul Tromelin és a Glorieuses-szigetek térségében is.)

Ám Île Europe földjét nem csak a véletlenül erre tévedt – teknőshúsra éhes – matrózok látogatták. Volt idő, amikor a franciák kísérletet tettek a sziget tényleges birtokbavételére és kolonizálására is. Az őslakók nélküli földdarabot 1897-ben annektálta Franciaország. Nem sokkal később partra szálltak az első telepesek is. Erre a korra emlékeztet egy felhagyott ültetvény, amit a pionírok kis csoportja létesített a sziget északi részén. A nyomasztó magány, a szűkös édesvíz-készletek, s nem utolsósorban a tomboló orkánok végül meghátrálásra kényszerítették az embert. A csalódott telepesek rövid időn belül távoztak, az általuk behurcolt élőlények viszont maradtak, s humán kontroll hiányában gyorsan elterjedtek az egész szigeten. Manapság a szizálagávé (Agava sizalana) mellett dúsan tenyészik itt a mauritiusi kender (Furcraea foetida) is. Mindkét fajt a telepesek honosították meg Európán. A mohón terjeszkedő ember a magvak és palánták mellett különböző állatokat is importált a szigetre. Az első „ajándék” a patkány (Rattus rattus) volt, amely régóta riogatja a szárnyasokat és dézsmálja rendszeresen tojásaikat. A kecskéket (Capra hircus) Madagaszkárról vitték be a szigetre. A szapora jószágok kiválóan érezték magukat Európán. Számuk néhány esztendő leforgása alatt megsokszorozódott, s még 1976-ban is kb. 200 példány legelészett belőlük a szigeten. Szamarak, nyulak és elvadult házimacskák is éltek itt egykoron, ám ezek mára kipusztultak. Az eredeti vegetáció a kecskék tevékenysége mellett főleg a szizálinváziót sínylette meg. Az agresszíven terjeszkedő szívós rostnövény minimum 10%-kal csökkentette az őshonos Euphorbia stenoclada életterét.

Juan de Nova „kincse”

Európa szigetének szomorú kálváriája sajnos nem az egyedüli ilyen eset a térségben. A haszonleső ember karjai a szomszédos Juan de Novát is elérték. A 16. század híres spanyol felfedezőjéről elnevezett szigetet az arra járó madarak milliói egy gigantikus guanóteleppé alakították át. Az óriási foszfátvagyon hatalmas kincs. A belőle nyert foszfor az anorganikus vegyipar egyik nélkülözhetetlen alapanyaga. A műtrágyagyártás széleskörű elterjedésével az ember figyelme Juan de Nova foszfátszigetére irányult. A világosbarna ásványkincs kitermelése a francia gyarmati időkben kezdődött el, s az ágazat alig néhány évtized alatt felfutott. A bányászat egész a közelmúltig folyt. A legutolsó időszakban hozzávetőleg 10—12 ezer tonna guanót raktak hajóra minden évben. A jobb megközelíthetőség érdekében 1950-ben még egy kisebb repülőgép-kifutót is építettek Juan de Nován, újabb sebet ejtve ezzel a sziget testén.

Ha eltekintünk Juan de Nova tekintélyes foszfátkészletétől, a cikkben ismertetett szigetek gazdasági jelentősége lényegében elhanyagolható. A földrajzi helyzetükből adódó stratégiai előnyön túl ezek az elszigetelt, „miniatűr” szárazulatok elsősorban mint különleges, ritka biotópok lényegesek az emberiség, ill. a bioszféra egésze szempontjából. Olyan utolsó menedékei ezek a földi életnek, amelyek még napjainkban, a robottechnika, az űrrepülőgépek és a mesterséges intelligencia korában is híven őrzik az antropogén hatásoktól mentes élőhelyek sajátosságait. Ugyanakkor Európa és Juan de Nova szigeteinek tragikus sorsa intő jelként és megfontolandó tanulságként kell szolgáljon mindannyiunknak. Esetük arra figyelmeztet bennünket, hogy ha nem vigyázunk jobban természeti értékeinkre, s nem fékezzük meg környezetünk további pusztítását, hamarosan talán egy tenyérnyi földdarab sem lesz kék planétánkon, ami érintetlen maradna, mentes az emberi civilizáció kísértetként terjedő sötét árnyaitól. 

                                                                                               Mező Szilveszter

                                                                                               főmuzeológus

A Jegyzetek réunioni útinaplómból sorozat további fejezetei:

2. Gyalogszerrel a „Kemence” tetejére

3. Repülővel Szent Dénes városába

4. A Piton des Neiges ösvényein

RÉUNION-Egy sziget anatómiája – természetrajzi és kultúrtörténeti kiállítás

Réunion szigete parányi pont Földünk térképén, amely Madagaszkártól keletre, az Indiai-óceán tintakék mélységeiből emelkedik a tenger sós habjai fölé, változatos életteret kínálva növénynek, állatnak, embernek. Varázslatos tájai sokáig ember által lakatlan vidékek voltak, ahol a paradicsomi szépségű és a civilizációtól teljességgel háborítatlan környezetben sajátos küllemű növények és állatok sokasodtak és fejlődtek. Az újkori földrajzi felfedezéseknek köszönhetően ebbe az „érintetlen” miliőbe érkezett meg az ismert világ kitágításán fáradozó ember, s hagyta rajta jól láthatóan lába és keze nyomát a sziget sokáig makulátlan arculatán. Ezt a különleges világot mutatja be a kiállítás.

Helyszín: Déri Múzeum, Zoltai Lajos Terem

Látogatható: 2022. december 16. - 2023. május 7-ig

További Historia Naturalis Museologica bejegyzések a linkre kattintva érhetőek el.