HU EN
FőoldalHistoria Naturalis Museologica – Gubacsok

Historia Naturalis Museologica – Gubacsok

A múltban sokáig úgy gondolták, hogy a tölgyfa golyó alakú gubacsai (régiesen gubicsai) a növénynek a gyümölcsei. Ám amikor a korai természetbúvárok kíváncsian megnyitották ezeket a különös megjelenésű gömböcskéket, meglepve tapasztalhatták, hogy a belsejükben nem zamatos gyümölcshús, hanem fejlődő rovarlárva, pondró található.

Ma már tudjuk, hogy a gubacsok olyan növényi szövetburjánzások, ún. „hipertrófiás képződmények”, amiket leggyakrabban különféle állati parazita szervezetek, főként gubacslegyek (Cecidomydae), gubacsatkák (Eriophyidae) és gubacsdarazsak (Cynipidae) okoznak. A gubacsot maga a gazdanövény fejleszti – felfokozott sejtosztódással – a rá-, illetve belé helyezett petéből kikelő lárva elleni védekezésül. Az így létrejött új, gyakran paraszerűen elváltozott szövet vagy torzult szerv képződését a fitofiziológia kutatói szerint az élősdi szervezetek különféle toxinjai, fajspecifikus váladékai, egyedi nyálkomponensei és a növekvő lárva izgató, mechanikai ingerhatásai váltják ki az érintett növényekben.

A pesti egyetem tudós jezsuita atyája, Mitterpacher Lajos (1734–1814) paptanár, a mezőgazdaságtan hajdani kiváló művelője ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott 1777-ben, hogy a gubacsok voltaképpen rovarok okozta növényi daganatok. Egy másik 18. századi természettudor, Veszelszky Antal (1730-as évek–1798) herbárius 1798-as írása szerint a tölgygubacsban a Cynips nevű „férgecske” tanyázik. A biológiai vizsgálatokhoz jelentős optikai segítséget nyújtó microscopium szélesebb körű elterjedését követően újabb érdekes részletekre derült fény a gubacsok keletkezéséről és természetéről. Ekkor vált ismertté, hogy az emlitett állatrendszertani egységeken kívül bizonyos mikroorganizmusoknak is szerepük van a gubacsok kialakulásában.

A fent megnevezett állatcsoportok mellett gubacsképződést indukálhatnak még a növényekben:

– tetvek, ormányosbogarak, lepkehernyók, fonál- és kerekesférgek;

– penészgombák, rozsdagombák;

– baktériumok.

 

 

A Magyarországon természetes körülmények között előforduló fásszárú növények között a tölgyeket „támadja” a legtöbb gubacsokozó, számuk a források szerint a százat is meghaladja. A tölgyeken kívül sok és sokféle gubacs képződik még a fűz-, nyár-, juhar-, szil-, hárs- és szilvafákon is. A gubacsok egyes fajtáit, főleg a tölgy gubacsait magas cser- és galluszsav-tartalmuk miatt régebben nagy tömegben gyűjtötték. A legjobb minőségű „elsőrendű új-gubacsok” köbölára igen magas volt, ezért sokaknak megérte az apró erdei golyóbisok felkutatása és összeszedése. A gubacsokat a bőrcserzés és tintakészítés során használták fel. Gyakorlati hasznukról már Horhi Melius Péter (1532–1572) debreceni református lelkész is beszámolt a „Herbarium.” c. 1578-ban Kolozsváron kiadott munkájában. A botanika iránt élénk érdeklődést mutató egyháztudós „galla”, illetve „tölgyfa buga” néven ismertette a tölgyfagubacsot, amiből írása szerint „téntát” lehet készíteni. Ehhez rendszerint a legmagasabb tannin-tartalmú képződményeket használták fel. A belőlük előállított atramentumot (gallusztintát) leginkább a pergamenre történő íráshoz vették igénybe. A gubacsokat a népi gyógyászat leleményes művelői is előszeretettel alkalmazták különböző hatásfokú „kezeléseik” során. Az apróra tört tölgygubacsokból egyedi eljárással készített matériát sebek összehúzására, tályogok fertőtlenítésére használták, valamint vérzéscsillapító kenőcsöket, pasztákat készítettek belőlük. A bozontos megjelenésű rózsagubacs porát vörös borban megfőzve hasmenés, fogfájás és a veszett kutyák marása ellen univerzálisan alkalmazták.

A gubacsoknak saját szakirodalmuk, megismeréstörténetük, határozókulcsuk van. Egy-egy ritka darab pontos beazonosítása nem könnyű feladat, mert egyszerre igényel alapos botanikai és zoológiai ismereteket. Ráadásul e képződmények sokféle alakban, különböző méretben, változatos színekben, eltérő belső szerkezettel és más-más ivadékkamraszámmal léteznek, továbbá a gubacsokozó, vagyis a gubacsképződést kiváltó szervezetek fajszáma is rendkivül magas. Nem véletlen, hogy a gubacsokkal külön természettudományos szakág, a gubacstan (cecidológia) foglalkozik. E terület specialistáját cecidológusnak hívják. A gubacsok tudományos neve (cecidium) Hippokratésztól származik. A híres ókori gyógyító nevezte „kekidész”-nek a gubacsok általa ismert formáit.

Hazánkban elsők között a 19. század végén tevékenykedő Paszlavszky József (1846–1919) zoológus, főreáliskolai tanár és Szépligeti Győző (1855–1915) entomológus foglalkoztak behatóan ezzel a témával, bár említés szintjén korábbról is rendelkezünk szórványos adatokkal. Moesz Gusztáv (1873–1946) botanikus, mykológus 1938-ban adta közre a „Magyarország gubacsai” c. összefoglaló munkáját, ami a mai napig megkerülhetetlen forrásnak számít a témában elmélyülni kívánók számára. A mostani kis ismeretterjesztő összeállítás elkészítése során számomra is az ő gondosan megírt műve jelentett kiindulási alapot és biztos tájékozódási pontot. Ezen kívül sokat merítettem még Paszlavszky József és Móczár László hasonlóan értékes írásaiból is.

 

A Déri Múzeum állandó természettörténeti kiállításán az alábbi gubacsok tekinthetőek meg:

– Golyógubacs (Cynips quercus-folii) Tölgylevélen fejlődik.

– Nagy magyargubacs (Andricus hungaricus) Tölgyrügyön fejlődik.

– Közönséges rózsagubacs (Diplolepis rosae) Vadrózsa levélrügyein fejlődik.

– Suskagubacs (Andricus quercus-calicis) Tölgymakk-kupacson fejlődik.

 

Felhasznált szakirodalom:

 

– Gubacs. In: Biológiai lexikon. Második kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987. 91. p.

– Horhi Melius Peter: Herbarium. Colosvárat, 1578. 59. p.

– Moesz Gusztáv: Magyarország gubacsai. Királyi Magyar Természettudományi Társulat, Budapest, 1938. 110 p.

– Móczár László: Kis állathatározó. Tankönyvkiadó, Budapest, 1975. 158–160. pp.

– Móczár László: A gubacs titka. In: Rovarbölcsők. Gondolat Kiadó, Budapest, 1987. 16–23. pp.

– Paszlavszky József: A gubacsokról. Természettudományi Közlöny XIII. 1881. 401–416. pp.

– Rapaics Rajmund: A magyar biológia története. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1953. 304 p.

Fotó: Lukács Tihamér (Déri Múzeum)

 

Mező Szilveszter

biológia tanár, főmuzeológus 

 

További Historia Naturalis Museologica bejegyzések a linkre kattintva érhetőek el.

Kövess minket:

YouTube Instagram Twitter
Feliratkozás hírlvélre
Déri Múzeum - Minden jog fenntartva © 2020 - 2024
4026 Debrecen, Déri tér 1.
Tel.: +36 (52) 322-207
href="mailto:uh!pont!muezumired!kukac!ired">E-mail: uh!pont!muezumired!kukac!ired
készítette: WebDeb.hu