Képtörténetek a Fotótárból – Jelmezbáli emlék

Szöveg: Szabó Anna Viola

Kép: Müller Lajos, Gondy Károly / Egey István / Egey Imre (Déri Múzeum Fotótára, 2019.43.1, 2019.45.1, 2019.46.1, 3969 P, 9004 P, 12434 P, 14801 P, 14775 P)

Digitális utómunka: Lukács Tihamér

Az alábbi, elmúlt farsangokra emlékező írás apropóját adó, a Budaházy család albumából származó fénykép 1874-ben készült, hátlapjának felirata szerint a „Müller Lajos által rendezett gyermek-jelmezbál emlékére”, a debreceni Gondy és Egey fényképészműteremben.

A jelmezbált rendező Müller Lajos jó nevű és ambiciózus tánc- és illemtanár volt a 19. század második felében. A Felvidéken, valószínűleg a Szepességben született 1821-ben, s bár, mint maga írja, szülei magyar szívűek voltak ugyan, de német ajkúak, s ő maga sem bírta a magyar nyelvet teljes biztossággal, 1848-ban a nemzeti felkelés szele őt is elsöpörte, s honpolgári kötelességét teljesítve részt vett a szabadságharcban, amelynek leverése után külföldre menekült. A táncművészet alapjait is ott, talán francia földön sajátíthatta el, s a legtökéletesebb táncnak a kecses és délceg menüettet találta, de a szíve, az a magyar szív hazahúzta. Az 1850-es évek közepe táján térhetett vissza szülőföldjére, 1857 januárjában már a rimaszombati gimnazistákkal ad bált, oly sikerrel, hogy a következő évekre is meghívják, így a kis Mikszáth Kálmánt is ő taníthatta táncolni.

Debrecenbe 1860-ban jön először és hirdeti meg tánctanítási tanfolyamát, melynek egyszersmind céljául tűzi ki „a fiatalságnak könnyebb s fesztelenebb testmozgékonyságot kölcsönözni, ezt ügyes illedelemmel egybekötni, valamint a művelt társaságokban való magaviselet szabályaira és a különböző esetekben előforduló bókolásokra”  is tanítani, már 5 éves kortól kezdve. A következő 16 évben aztán minden őszi és téli idényt, de legalábbis az oktatás hat hetét itt és Nagyváradon tölti, a kurzust rendesen házibállal zárva le, sőt, a legjobb tanítványok jutalmul bemutathatták táncukat a városi színház előadásainak felvonásközeiben is. A szülők elégedettségét oktatásának eredményességével az is jelzi, hogy 1877-ben állandó debreceni letelepedésre kérték, amit meg is ígért, ám végül a főváros csábítása erősebbnek bizonyult. 

A Debrecenben maradásra volt már egy korábbi, szintén sikertelen kísérlete, amikor az 1860-as évek elején megpróbálkozott a fényképészmesterséggel is, amelybe igen lelkesen vetette bele magát, különleges és drága technikákkal próbálkozott (a vizitkártyákon kívül sztereoképet, chromotípiát, papír porcelánképet is készített) és műtermeket is építtetett: Debrecenben és Miskolcon is ő volt az első állandó fényképész. Egy ekkor kelt gúnyolódó megjegyzés szerint:

„Debrecenben van egy fényképész, ki egyszersmind bűvész, tánc- és színtanművész (új szó saját szótárából), ezenkívül fénymázgyártulajdonos. Ennyiből csak megélhet!”

Lendülete azonban néhány év múltán megszakadt, amikor rá kellett ébrednie, hogy a fényképezés, ha valóban megélni kíván belőle, teljes embert kíván, s miután ő nem tudott a táncról lemondani, inkább azt választotta. Elhatározásában közrejátszhatott, hogy 1869 telén gróf Andrássy Gyuláné hívta meg gyermekei házi tánctanítójául, s ezután az előkelő családok kézről-kézre adták: tanította a Coburg és Lónyay grófi csemetéket és József főherceg gyerekeit is. Ezután már csak egy lépés volt, hogy elérkezzen pályafutása csúcsára, midőn 1876 januárjában maga Erzsébet királyné rendelte Gödöllőre, hogy Valéria főhercegnőt tanítsa – s ő a királyné rövid távollétében meglepetésül megtanította a kislánynak a magyar csárdást. Müller ezután még évekig volt a főváros legdivatosabb táncmestere, annak ellenére, „hogy úgy fogta fel a maga mesterségét, mint a régi doktorok, akik azt tartották, hogy gorombaság nélkül nem is használ az orvosság”. Tapasztalatait 1880-ban kézikönyvben is összefoglalta s éppen a helyes testtartást rögzítő új találmányú iskolapadját készült forgalomba hozni, amikor 1890-ben váratlanul elvitte egy influenza.

A táncmester az első debreceni gyermekjelmezbált az előző farsangkor Pesten rendezett mintájára, 1874. április 17-ére hirdette meg, de a szervezést már februárban elkezdte, „oly valami mulatságost és látványost” ígérve, „mely eddigelé nem létezett még”. A jelentkezési kedvet a báli bevétel jótékony célra fordításával kívánta fokozni, kezdetben a helybeli szegényeket akarván megsegíteni, végül azonban, a színpadhasználat fejében, a színházi alaptőke növeléséhez járulva hozzá.

A bál háromórás időtartamára Müller hat műsorszámot tűzött ki. Tanítványaival polonézt, menüettet, saját maga által koreografált tiroli táncot, magyar magántáncot, spanyol kacsukát, kínai és szerecsen táncot tervezett bemutatni, ezen felül „minden divatos táncot” úgy, hogy „a nemzeti táncok az annak megfelelő öltönyben lesznek előadva”. Ez utóbbiak költsége természetesen a szülőkre hárult, akik minden áldozatot meg is hoztak csemetéik pompája érdekében. A nagyszabású előadáson, amelyen a zenét Balázs Kálmán és zenekara szolgáltatta, 60 pár, vagyis 120 fő, 4–16 éves kislány és kisfiú lépett a városi színház színpadára, a páholyokban és színpadi ülőhelyeken figyelő szüleik előtt. A különböző jelmezek kavalkádja „kellemetes és tündérszerű látvánnyá” emelte a gyermekek bevonulását, akik között voltak apró rokokó hölgyek és urak púderes parókával és komoly arccal, volt „szende pásztornő, csinos molnárné, fürge cigányleány, deli alakú és pattogós magyar ruhás leány, elzászi pórné, stíriai és tiroli lányok és kínai ifjak”. A méltóságteljes francia négyes, a kecsteljes menüett és többi műsorszám után a kisebbek által előadott kínai és szerecsen tánc „mulattató, bohós látvány volt, hiszen Müller nem csak komoly vizsgát akart tanítványaival adni, hanem nekik egy kis tréfát is szerezni”. A szünetekben a táncmester bűvésztrükkökkel szórakoztatta a gyerekeket, a táncbemutató után pedig a nagyok mulatsága következett, amelynek a hajnal vetett véget.

Müller a sikeres jelmezbál emlékét azáltal is igyekezett megőrizni, hogy a legszebb jelmezek tulajdonosait lefényképeztette – mivel ő maga ekkor már nem volt fényképész, hát a színháztól pár perc sétára található Gondy-féle műteremben. Azt tervezte, hogy a képekből albumot állít össze, „melyből egy színezett díszpéldányt az udvarhoz fog fölterjeszteni”. Hogy e tervből mi valósult meg, azt egyelőre nem tudjuk, az idézett tudósítás csak 20 elkészült képről beszél.

Műtárgyunk e sorozat része: a kabinetméretű, albuminpapírra másolt, barnás árnyalatú képet utólag vízfestékkel kiszínezték, az arcot és az alakot finoman, a hátteret nagyobb színfoltokkal; így tudhatjuk, hogy a ruha, amelynek viselője az akkor 16 éves Budaházy Anna volt, világos rózsaszínű lehetett, kék szalagokkal. A malomvitorlás kalapkából pedig sejthető, hogy ő mint „molnárné” jelent meg a bálon. A festék színeinek élénkségét és tartósságát lakkréteggel próbálták megőrizni, amely mára kissé megrepedezett. A Fotótár gyűjteményében e kép egy másik, színezetlen példánya mellett megtalálható e sorozat még egy darabja, egy eddig azonosítatlan nevű fiatal lánykáról, aki talán éppen menüettet lejt egyszerűbb szabású ruhájában, ugyanezen díszletben. 

Ezen kívül még egyetlen képet ismerek ilyen felirattal, egy magángyűjteményben, amely Pallay doktor három kisgyermekét ábrázolja, rokokó udvari öltözékben, illetve cigánylánynak öltözve. Csak reménykedhetünk benne, hogy egyszer valahol felbukkan a sorozat többi tagja is, hogy báli tudósításunkat teljessé tehessük.

Felhasznált források 

- Müller Lajos: Az illem- és táncztan egyetemes kézikönyve. Budapest, 1880. 

- valamint a korabeli napi- és hetilapok (Debrecen-Nagyváradi Értesítő, Debreczen, Hortobágy, Hölgyfutár, Nefelejts, Vasárnapi Újság, A Hon, Fővárosi Lapok, Budapesti Hírlap) hírei és a debreceni színház színlapjai

Az írás első változata a Déri Múzeum régi honlapján jelent meg, 2019 márciusában.

Képtörténetek a Fotótárból sorozatunk korábbi bejegyzéseit ide kattintva olvashatja.