Gubacsapó és szűrszabó műhely

Gubacsapó műhely

Az olcsóbb kivitelű guba - a juhbőrből készült bunda vagy suba mellett - a XVIII. század közepétől a szegényebb emberek viseleteként vált egyre népszerűbbé. Készítésének elsajátításához az 1740-es években máramarosi asszonyokat hoztak Debrecenbe. Előállítására azok az egykori posztókészítő csapó mesterek specializálódtak, akik ez időre már felhagytak mesterségükkel. A debreceni gubacsapók igen nagy számban készítették munkáikat. Létszámunk 1790-ben 144, 1807-ben 209, 1825-ben 323 volt.

A képre kattintva galéria nyílik meg

A debreceni fürtös guba

A debreceni gubásmesterek országosan híresek voltak a jó minőségű tiszta gyapjúból szőtt, hosszú göndör fürtű fekete gubáikról. A gubaposztót a hortobágyi pusztákon tartott racka juh szőréből szövőszéken szőtték. A szövetbe hosszú gyapjúfürtöket vertek, amitől a guba szőrmés bőr hatását keltette. A kész gubákat kallózták, gyors sodrású folyóvízben áztatták, hogy a guba szövete tömörödjön, tartósabbá váljon. A debreceni gubáscéh a Nagyvárad környéki bihari Rézhegységben bérelt kallómalmokat.

A debreceni „kallós gazda” irányítása mellett itt végezték el a gubák égerfa kéreggel való festését is. A koromfekete gubák nyakát élénkpiros veres posztóval „begallérozták”. Korong alakú „szemet” varrtak rá, mely a vállra vetett gubát rögzítette. Az alább látható debreceni guba fekete szövött fürtös gubaszövetből készült, nyakán piros posztó szegés látható, hosszúság 110 cm; szélesség 65 cm.

A képre kattintva a néprajzi gyűjtemény múzeumi online katalógusa nyílik meg.

A képre kattintva Dallos-Nagy Krisztina mesél  debreceni fürtös gubáról.

Szűrszabó műhely

A csapó mesterség Debrecen legkorábbi céhes ipara, céhlevelük 1398-ból ismert. A középkor évszázadaiban Debrecen – az erdélyi Szászföld mellett - a csapómesterség központja volt. A csapók készítették a szűr alapanyagát, a szűrposztót. A nyers gyapjút nagyméretű, hegedűvonóhoz hasonló íjjal verték, csapták, s az íj húrjának csapásai által vált a gyapjú tisztává, lazává, fonásra alkalmassá. A gyapjúszövet folyóvízben való ványolással, „kallózással” nyerte el tömörségét. A mesterek a kezdetektől egymás közelében telepedtek meg. A város főutcájától keletre nyíló Homok utcát a nagy számban ott élő mester után nevezték el Csapó utcának a XV. század második felében.

A szűrposztóból készült ruhákat a szűrszabó mesterek varrták. 1398-tól a csapókkal és a többi gyapjúművessel egy céhbe tartoztak, majd 1468-tól évszázadokon át a finomposztóval dolgozó szabókkal alkottak közös céhet, 1815-ben szétváltak. A mesterség a XVIII. század második felében élte virágkorát, 1760-ban 193 mester fizetett adót a városban. A XVII-XVIII. századi árszabások szerint a jó minőségű „debreceni szűr” a legdrágább áron kelt el az alföldi vásárokban.

A képre kattintva meghallgatható Kowalsky hangján a tépőszék leírása.

A debreceni cifraszűr

A szűr a magyarok legősibb ruhadarabja, keleti vonásokat őrző szabásmódja szerint tizenegy téglalap alakú, egyenes vonalú darabból állították össze. Más felsőkabáttól a hátat borító nagyméretű szögletes gallérja és széles elejkihajtója is megkülönbözteti. Felöltve ritkán viselték, vállra vetve a díszesen megmunkált - selyemfonállal, bőrszironnyal kivarrt, csipkézett szélű - szűrszíj szolgált a szűr összecsatolására.

A képre kattintva hallható, ahogy Vranyecz Artúr ismerteti a szövőszék működését.

A szűröket először élénk színű posztószegésekkel kezdték el díszíteni a XVIII. század végén. Hímzett változataik a XIX. század elején jelentek meg Debrecenben, de a közrendűek „mód nélkül való cifrálkodását” még sokáig tilalmazták. A sokszínű gyapjúfonallal hímzett díszítéseket a mesteremberek „virágozásnak” mondták, a szűrhímzés növényi motívumokból szerkesztett mintája után. Kezdetben a szűr vállát és oldalát, majd a hát hasítékát is hímezték, a gallér és a szűr alját azonban a helybéli szűrszabók mindvégig díszítetlenül hagyták. A debreceni cifraszűr a gazdálkodó parasztemberek, városi polgárok, a hortobágyi pásztorok megbecsült, ünnepi viselete volt.

Magyari Márta

A gubacsapó műhelyről részletesebben Magyari Márta írásában olvashatnak.