Historia Naturalis Museologica – Búcsú Lovas Mártontól
Tavaszi szabadságom első napján szomorú hírt kaptam a Déri Múzeumból. Közölték velem, hogy egykori munkahelyi mentorom, kedves gyűjteményi kollégám és nem utolsósorban atyai jó barátom, Lovas Márton Levente 2022. május 27-én tragikus hirtelenséggel elhunyt nagyerdei otthonában. A hír mélyen lesújtott, munkatársam és barátom halála váratlanul ért. Mert bár tudtam, hogy Márton régtől fogva különféle kisebb-nagyobb betegségekkel küzd, a hajlott korához képest mégis alapvetően jó egészségi állapotnak örvendett. Látszólag semmi jele nem mutatkozott a közeli tragikus végnek. Az utóbbi időben ugyan egyre többször panaszkodott arra, hogy a bal térde már nem a régi, ami sajnos erősen korlátozta őt mozgásában, de a vele született pozitív közérzetét, s jó kedélyét ennek ellenére sikerült megőriznie. Amikor legutóbb (március végén) találkoztunk, nem láttam semmi jelét annak, hogy többé már nem fogom őt élve viszontlátni. Azt terveztük, hogy a szép idő tartós beköszönte után – hasonlóan 2021 őszéhez – újra kisebb kirándulásokra, rövidebb autós túrákra fogunk majd indulni Debrecen határába, a Hortobágy, a Nagyerdő és az Erdőspuszta általa oly jól ismert tájaira, amiket rajongásig szeretett. Pécsre és a Mecsekbe is szerettünk volna még egyszer ellátogatni együtt, ahol Márton a szakmai pályáját az 1960-as évek legvégén elkezdte. Mostani írásommal az egykori kiváló túra- és pályatársra, a hű barátra és a természettudományos muzeológia kiemelkedő debreceni képviselőjére emlékezek.
Lovas Márton Levente (a legtöbben egyszerűen csak Marcinak szólítottuk) 1944. február 5-én született a Hajdúság "fővárosában", Hajdúböszörményben. Édesatyja Lovas Márton (1912—1983), a település egyik nagyhatású református lelkipásztora volt, aki 1935 és 1980 között a Kálvin téri Református Egyházközségben teljesített pasztorális szolgálatot. Édesanyja Lovas Mártonné Tóth Amália (1910—1989) természetrajz-földrajz szakos tanárnőként dolgozott a helyi Bocskai István Gimnáziumban. Apai ágon régi böszörményi család volt az övé. Nagyatyja (Lovas Márton) – aki katonaként Doberdónál is harcolt – híres kerékgyártó mester volt Hajdúböszörményben. Felesége, Lovas Mártonné Varga Zsuzsánna pedig szatócsboltot üzemeltetett a városban. Édesanyja szülei földművesek voltak az ukrán határ mellett fekvő református községben, Tiszakerecsenyben.
Lelkész édesapja révén a három gyermeket nevelő család a Kálvin téri Református Templom közvetlen szomszédságában élt. A régi lelkészlak barátságos helyiségei és a nyitott ámbitussal rendelkező vastagfalú épület növényekkel gazdagon benőtt udvara a távoli gyermekkor boldog világát idézte fel Mártonban, amikor kérésemre tavaly ősszel együtt felkerestük az egykori szülői házat. A hajdani családi otthon ma is békét, nyugalmat sugárzó hangulata hatására az idős muzeológus elérzékenyült, s könnyes szemekkel idezte fel gyermekkora tovatűnt szép emlékeit, s a hajdúvárosban töltött diákéveket. Elmesélte, hogy a lakóingatlanukon akkoriban még nem volt semmiféle víznyerési lehetőség, ezért a főzéshez, mosáshoz, tisztálkodáshoz szükséges vizet is a közeli artézi kútról kellett a házba hordani. (A kutat azóta felszámolták, jelenleg autóbusz-állomás van a helyén.) A nem kevés nélkülözés és mindennapi nehézségek ellenére Márton mindig örömmel emlékezett vissza a Böszörményben töltött évekre, ahová a kisiskolás és gimnáziumi tanulmányai is szoros szálakkal kötötték őt. A középiskolát abban a nagymúltú oktatási intézményben végezte 1958 és 1962 között, ahol a természetszerető édesanyja is tanított. Vélhetően tőle, a későbbi aranydiplomás pedagógustól kapta az első instrukciókat a Natura jobb megértéséhez, megismeréséhez és tanulmányozásához. Biológia tanára Varga Miklós volt, aki szintén komoly hatással volt az ifjú Márton formálódó természettudományos érdeklődésére. A földrajzot Csiha Antal tanította neki. A gimnáziumban minden időben nagy gondot fordítottak a tanulók idegen nyelvi képzésére is. Márton orosz és latin nyelvet tanult. Utóbbinak – saját elmondása szerint – később különösen nagy hasznát vette biológiai (rendszertani, anatómiai) stúdiumai során. Azt is elmesélte, hogy már középiskolás korában nagyon szeretett kirándulni, fényképezni. A természet szépségeinek és múló pillanatainak megörökítése végigkísérte egész életét. A szeretettel gyakorolt fotografálás alapjait gimnáziumi fizikatanára, Lackó László fotószakkörében sajátította el. Diákként a tanulás mellett mindig szívesen foglalkozott a test edzésével, karbantartásával is. Sokat túrázott, sportolt. Egyik beszélgetésünk alkalmával idézte fel, hogy telente – erős fagyok idején – az iskola udvarát fellocsolták, s az így kialakított rögtönzött műjégpályán korcsolyázott a társaival.
A sikeres érettségit (1962) követően egy ideig a Kisvárdai Szeszipari Vállalat Kisvárdai Gyáregységében dolgozott segédmunkásként (1962—1963), ahol az első munkatapasztalatait szerezte. (Édesapja egyházi hivatása miatt először nem engedélyezték számára az egyetemi továbbtanulást.) 1963-ban aztán mégis felvételt nyert a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Természettudományi Karára. Biológia-kémia szakos középiskolai tanári diplomáját 1968-ban szerezte meg. Az universitas keretében eltöltött évek meghatározóak voltak Márton életében. Olyan korszakos tanáregyéniségek oktatták őt, mint Földvári Aladár, Haraszty Árpád, Pólya László, Juhász-Nagy Pál, Szabó Jenő, Szabó Péter, Szarvas Pál, Tankó Béla, Woynárovich Elek. Szakdolgozatát a gyakorlati mikrobiológia témakörében készítette el. Tanulmányában egyes penészgomba-fajok penicillin-termelésének változásait vizsgálta a Biogal Gyógyszergyárban. A diploma megszerzését követően szeretett volna a debreceni üzemben tartósan elhelyezkedni kutató biológusként, kémikusként, ám erre akkor nem volt lehetőség. Az viszont szerencsésen alakult, hogy egy véletlen adminisztrációs hiba következtében valahogy kikerült a Magyar Néphadsereg látóköréből, ami miatt – ellentétben kortársaival – nem kellett kötelező sorkatonai szolgálatot ellátnia. Dankó Imre segítségével 1969-ben Pécsre került, ahol a Janus Pannonius Múzeum Természettudományi Osztályán helyezkedett el gyakornokként, segédmuzeológusként. A baranyai megyeszékhelyen a természetrajzi muzeológia szépen prosperáló műhelye működött akkoriban. A szakmát többek között olyan kiváló kutatók fémjelezték, mint Gebhardt Antal és Horvát Adolf Olivér. Utóbbi ciszterci szerzetes volt, s nem mellékesen a Mecsek növényvilágának egyik legjobb ismerője. A debreceni piaristáknál végzett Horvát nagy szeretettel fogadta Lovas Mártont, s nem csupán szakmailag, de emberileg is pártfogolta, segítette őt pécsi hónapjai, évei során. Lovas Márton sokszor a legnagyobb tisztelettel emlegette nekem "Dolfi Atyát", akit Mesterének tartott. Elsősorban az ő (s részben Dankó Imre igazgató hatására) csatlakozott a Mecsek komplex természettudományos feltárását célul kitűző nagyszabású kutatási programhoz. Ennek keretében fogott hozzá egyetemi doktori értekezése megírásának. Disszertációja témáját a Mecsek és a Villányi-hegység egyes bogárcsoportjainak synökológiai vizsgálata szolgáltatta. "A talajszinten élő Coleoptera fauna vizsgálata a Mecsek hegység és a Villányi hegység erdeiben" c. doktori értekezését 1976-ban summa cum laude fokozattal sikeresen megvédte. A szakirodalmi, terepi és feldolgozó munka hosszú éveket vett igénybe. A Barber-féle rovarcsapdákat az említett hegységek különböző pontjain helyezte el, így már a mérési adatok begyűjtése roppant idő- és energiaigényes feladat volt az ifjú doktorandusz számára. Kezdetben busszal és gyalog, később egy "békafejes" lámpával felszerelt Jawa 250 típusú motorkerékpárral járta a Mecsek és a Villányi-hegység ösvényeit. A dolgozat nagyobb része már elkészült, amikor 1971-ben – követve Dankó Imrét Debrecenbe – Lovas Márton a Déri Múzeum munkatársa lett. Innentől kezdve egészen 2006-os nyugdíjazásáig a debreceni és megyei múzeumügyet szolgálta. Egy időben a hajdúböszörményi Hajdúsági Múzeum igazgatói teendőit is ellátta. 2003-tól 2006-ig a Déri Múzeum általános igazgató-helyettese volt.
Lovas Márton nem kevesebb, mint 35 éven keresztül dolgozott a Déri Múzeumban, mint a Természettudományi Osztály muzeológusa, majd 1978-tól annak vezetője. Bár időnként voltak segítői (Ötvös János, T. Horváth Ildikó és mások), lényegében végig egyszemélyben vitte a múzeumi naturália-részleg összes teendőit. Gyűjtött, feldolgozott, kiállításokat rendezett és rendkívül széles körű közművelődési tevékenységet folytatott. Megszámlálhatatlan mennyiségű tárlatvezetést, előadást tartott a Déri Múzeumban és a megye más kulturális intézményeiben. A mindig telt házzal zajló Természetbarát Hét múzeumi előadásainak megszervezésében kulcsszerepet vállalt. Munkája és élete legfőbb támasza felesége, Lovas Mártonné Kállai Margit Julianna volt, aki főrestaurátorként dolgozott intézményünkben. Házasságukból egy leánygyermek született 1977-ben: Enikő Amália. Lovas Márton nagyon büszke volt a családjára, s alig múlt el úgy múzeumi beszélgetés, hogy ne emlegette volna fel a leányát, és tragikusan korán elhunyt feleségét. A személyes sorscsapások ellenére Márton sikeres szakmai karriert tudhat maga mögött. Ötvös Jánossal közösen jelentős bogárfaunisztikai kutatásokat folytattak Hajdú-Bihar megye számos területén. Vizsgálataik eredményeit több közösen publikált tanulmányban adták közre, amelyek a mai napig forrásértékkel bírnak az entomológus szakemberek számára. Terepi vizsgálataik közben kiterjedt gyűjtőtevékenységet is folytattak, aminek a keretében egy nagy darabszámú rendszertani rovargyűjteményt hoztak létre a múzeumban. Márton az évek során értékes szaktanulmányokban dolgozta fel több hajdú-bihar megyei település (Hajdúnánás, Hajdúszoboszló, Polgár, Derecske) természetvilágát, elsősorban a nevezett területek rovarfaunáját. Ezek a dolgozatok különböző múzeumi évkönyvekben jelentek meg. Mint entomológus specialista, részt vett a Sikfőkút-projekt néven ismertté vált egyetemi kutatási programban is. Számottevőek Lovas Márton tudománytörténeti kutatásai is. Egyebek mellett feldolgozta Földi János (1755—1801) orvos, természettudós munkásságát, akinek az életéről és fontosabb szakmai eredményeiről sikeres állandó kiállítást rendezett Hajdúhadházon. Sokat foglalkoztatta őt a természettudományos muzeológia nagy hagyományokkal bíró debreceni története. Több cikket írt az élettudományi és földtani muzeológia debreceni gyökereiről, úttörő képviselőiről, tudós alakjairól. Alapos munkában dolgozta fel a Déri Múzeum természetrajzi részlegének történetét a kezdetektől 1971-ig. Hiánypótló dolgozatban mutatta be a faunisztikai kutatások történetét Hajdú-Bihar megyében, felhívva a figyelmet számos ritka szakirodalmi alkotásra. E sorok szerzőjével közösen részt vett többek között Balázs Dénes (1924—1994) karsztkutató, Csinády Gerő (1902—1970) geográfus, Soó Rezső (1903—1980) botanikus és Radó András (1913—1984) állatorvos hagyatékának feltáró munkálataiban, valamint egyes életmű-kiállítások rendezésében. Ugyancsak együtt dolgoztuk fel a múzeumalapító Déri Frigyes (1852—1924) természetrajzi gyüjteményeit, amiről közösen publikáltunk tanulmányt a Déri Múzeum 2014. évi annalesében. Talán kevésbé közismert, hogy lényegében Lovas Mártonnak köszönhető a Déri Múzeum ásvány- és kőzettani gyűjteményének kialakítása. A kiterjedt szakmai és baráti kapcsolatainak köszönhetően több helyi kristálygyűjtő gondolta úgy az elmúlt évtizedekben, hogy gyűjteményét, illetve annak egy-egy részét a Déri Múzeumnak ajándékozza. A jórészt Márton idejében megvalósult donációk és a későbbi tárgyvásárlások vetették meg az alapját annak az értékes mineralógiai kollekciónak, ami végső soron lehetővé tette, hogy az 1990-es években állandó ásványtani kiállítás készülhetett a szépen csillogó bányavirágokból. "Az ásványok világa" c. tárlatot – mely sokáig a Déri Múzeum nyugati alagsorában volt látható – Lovas Márton rendezte. (Ő rendezte a "Madarak világa" c. állandó kiállítást is, ami a múzeum keleti alagsorában kapott helyett.) Az ásvány- és őslénytani gyűjtemény dedikált darabjaiból Márton egy utazó kiállítást is összeállított, amivel nemcsak Hajdú-Bihar megye településeit, hanem a Tiszántúl nagy részét bejárta. Ezeken az alig néhány hétig látogatható időszaki kamarakiállításokon nem pusztán a Déri Múzeum természettudományi gyűjteményeit ismerhette meg az érdeklődő közönség, hanem Márton tárlatvezetései és kísérő előadásai révén szakszerű naturália-ismeretek birtokába is juthattak a vendégek. Jelen sorok írójának szerencsére többször is alkalma nyílt arra, hogy részt vegyen ezeken a prezentációkon, amelyek mindig életre szóló, nagyszerű élménnyel ajándékoztak meg. Ha Lovas Márton munkásságáról tartunk megemlékezést, a laudáció során nem felejtkezhetünk el a kiemelkedő közéleti, társadalmi szerepvállalásairól sem, melyek terhét szinte élete végéig cipelte. Évek hosszú során keresztül vezetett népszerű környezetismereti órákat, biológiai foglalkozásokat a megyei természetvédelmi táborokban, előbb Hajdúnánáson, majd Püspökladányban és Derecskén. Tagja volt többek között a Rákóczi Szövetségnek, a Debreceni Erdőspusztákért Egyesületnek és más szakmai szervezeteknek. Évekig tevékeny részt vállalt a Nemzeti Kulturális Alap Múzeumi Kollégiuma és a KKDSZ munkájából. 2007-től haláláig töltötte be a Déri Múzeum Baráti Köre elnöki tisztségét, amit fontos feladatnak és nagy megtiszteltetésnek tartott. Tisztségei egy részéről nyugdíjazása után ugyan önként lemondott, de még így is jócskán maradtak kötelmei, amelyek sokszor erősen nyomasztották őt, de mindezek ellenére mindig lelkiismeretesen igyekezett ellátni a feladatait. Mindig felüdülést jelentett számára a családja körében töltött idő. Különösen nagy örömet jelentettek számára kisunokái, akik megvidámították öregkori éveit. Az utazásokról idősebb korban sem tudott lemondani. Aktív éveiben rengeteget utazott, túrázott. Európa számos országába eljutott. Járt többek között Romániában, Ukrajnában, Szlovákiában, Lengyelországban, Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában, Bulgáriában, Albániában, Ausztriában, Svájcban, Görögországban. A Debrecen-környéki tájak (Hajdúság, Hortobágy, Nyírség) mellett főleg a Mediterráneumért rajongott. Ha csak tehette, minden nyáron felkereste kedvenc úticélját, Dalmáciát, ami – hasonlóan a híres debreceni származású tengerbiológushoz, Leidenfrost Gyulához (1885—1967) – Marcit is bűvös mágnesként vonzotta a kék tenger muzsikáló partjaira. Idén nyárra is azt tervezte, hogy ha egészségi állapota megenegedi, ismét visszatér az Adriai-tenger napsütötte partvidékére, ahová első nagy útja is vezetett, még egyetemista korában. Sajnos ez az újabb dalmáciai utazás már nem adatott meg számára, a halál elragadta őt tőlünk. Önzetlen természetét, mindenre nyitott szellemét, vidám személyiségének rokonszenves vonásait soha nem felejtjük el. Emlékét, gyűjteményeit kegyelettel és szeretettel megőrizzük.
Mező Szilveszter
főmuzeológus
További Historia Naturalis Museologica bejegyzések a linkre kattintva érhetőek el.
