Historia Naturalis Museologica – A gyümölcsfák "gyántás nyálkássága"

Négy esztendővel ezelőtt (2018-ban) – saját gyűjtés útján – kerültek a Déri Múzeum naturália-részlegébe azok a növényi mézga-darabok, amikről az alábbiakban néhány gondolat erejéig szólni szeretnék. A VI. 2018. 55. 1. – VI. 2018. 59. 1. leltári számokon nyilvántartásba vett – összesen 5 tételnyi – mézgát magam szedtem össze két debreceni szilvafa kérgéről, melyek az óváros északi peremén található lakóházam hátsó udvarán vertek gyökeret. (Sajnos ma már csak egyikük él.)

A kb. 30 centiméter átmérőjű fatörzs repedezett felszínéről és a vastagabb ágak mézga-csapjairól zsebkéssel levágott rugalmas, kissé ragadós felületű barnássárga "gummi"-darabok – leválasztva a mézgafolyam tulajdonképpeni forrásáról, a fatestben eredő mézgacsatornáról – a levegőn rövid időn belül megdermedtek, megkeményedtek, megszikkadtak, ugyanakkor az üvegesedett testek színe is megváltozott kissé. A parafadugós gyűjtőüvegekbe tett apró, mindössze alig néhány tíz grammnyi mézga-gumócskák néhány óra leforgása alatt teljesen elveszítették korábbi plasztikusságukat, s olyan csontkeménységűvé váltak, hogy ezután már borotvaéles orvosi szikével is alig tudtam megvágni a felszínüket. A mézga kémiailag szénhidrát, fehérje, különböző szerves savak (pl. arabinsav), cserzőanyagok, valamint szín- és illatanyagok együttese, ami – ellentétben a gyantákkal – meleg vízben jól oldódik.

A mézga halmazállapota azonban csak ilyenkor – begyűjtve és idős állapotban – ennyire szilárd, konzisztens. Nyersen, illetve frissen leszedve a fáról még elasztikus, s inkább viszkózusnak, szirupszerűnek tekinthető, hasonló, mint a nagyon tömény, erősen besűrűsödött cukros méz. Talán épp ezért nevezi a népnyelv találóan "macskaméznek", "koldusméznek" a nagyobb, enyvszerű mézgatömegeket, a kisebbeket pedig "gyantagyöngynek", "mézgakönnynek" vagy "facsipának". A Czuczor-Fogarasi-féle etimológiai szótárban (1867) ez olvasható a mézga címszó alatt: "A fa kérge alatt levő, vagy onnan kiforró, mézféle sürü nedv.". A 30 évvel később (1896-ban) megjelent Pallas Lexikonban már bőségesebb leírást olvashatunk a "mézga-izzadmány" általános fizikai jellemzőiről és a mézgafolyásról, ami "... gyántás nyálkássága a növényeknek, amorf anyag, vízben nehezen oldódik, hanem inkább nyálkás, ragadós folyadékká duzzad (colloid), alkoholban nem oldódik, savakkal főzve szőllőcukorrá alakul.". Ugyanitt olvasható: "A cseresznyefa, meggyfa, mandolafa, szilvafa, mind a két barackfa mézgája [...] a fa testének helyi elhalásából támad sérülés v. más ok következtében.". Egy másik enciklopédikus mű, a Tolnai Világlexikon meghatározása szerint a mézga "mindig valamely szövetrésznek a feloszlása, nevezetesen a cellulóze hidrolizálása utján keletkezik. Létre jöhet a fatestben, a kéregben, a kambiumban, fellogénben, de a gyümölcsben meg a levélben is. A leggyakoribb, hogy a fatestben van a mézgafolyás eredő helye." [...] "Egyesek szerint a mézgafolyás sebzés következménye és a megsebzett szövetek reakciójaként jelentkezik" [...] "Mások élősködőknek tulajdonítják a mézgafolyás eredetét, egyes baktériumokat okolnak előidézésével, a csontosmagvúakon még egy gombát is, mely ezeken a fákon a mézgásodó helyeken majdnem mindig megtalálható." Egy magát meg nem nevező szerző 1908-ban így írt a növényi anyagcsere-folyamtoknak erről a különös termékéről: "Az igazi mézga (gummi) vízben oldható, de borszeszben nem oldható, nem jegecedő növényi váladék.". Uhlárik Sándor mezőgazdasági író dolgozata szerint (1910) a mézgásodás a plánták "vérbetegsége", "a melyet átojtani is lehet s hogy okozója a nedvekkel kering a fában...". Schilberszky Károly (1863–1935) budapesti botanikus, a növénykórtan hajdani kiváló művelője 1932-ben már egyenesen a csonthéjas gyümölcsfák rettegett betegségével, a szakmai berkekben apoplexiának nevezett gutaütéssel hozta összefüggésbe a nagymértékű, rendellenessé váló mézgatermelést: "A gutaütés létrejövetelében döntő szerepe van a kóros mézgásodásnak; ez az anyag az élő sejtek kémiai elváltozásából képződik, amely folyamatban enzimák erélyes hatására az illető sejtek felbomlanak és elfolyósodnak. [...] ... a végzetes veszedelem akkor áll be, amikor a nedveket szállító faedények a törzs vagy az ág egész körzetében telíttetnek a vízben oldhatatlan mézgával, emiatt eltömődnek és a nedváramot megakasztják. Ezért a víz nem képes eljutni a felettes részekbe és fonnyadásnak, majd pedig végleges elszáradásnak kell bekövetkezni."

Talán e rövid bevezető után is jól érzékelhető, hogy a mézgaképződést (gummozist) a legtöbb botanikus és gyümölcskertész a csonthéjas termésű fák jellegzetes anyagcsere-betegségének és a növényi metabolizmus kóros állapotának tartja. Ezek után ismerkedjünk meg közelebbről is ezzel a speciális és bonyodalmas problémával.

Ez a sárgás, illetve borostyánszínű – tiszta, szennyező anyagoktól mentes állapotban áttetsző –, amorf megjelenésű kocsonyás anyag legtöbbször a "csontár" gyümölcsfák (cseresznye, meggy, szilva, mandula, őszi- és kajszibarack) törzsének ritidoma-felszínén, valamint a korona vázágain, vasatagabb gallyain jelenik meg. Ezek a mézga általános "gyülempontjai". Ha a mézgaképződés csupán helyi (lokális) jellegű és kis mértékű, akkor a jelenség lényegében még nem károsítja a növényegyedet. Ellenben súlyosabb a baj, ha a mézgásodás már nagyobb felületen jelentkezik, s nem csak az egyes ágakat, gallyakat, vesszőket érinti, de a földalatti növényi részek (gyökérzet) és a fotoszintetizáló lombozat között közvetítő szerepet (is) betöltő szilárdító törzsön is jelentkezik. Ez az idült fitopatológiás állapot ugyanis az évek során fokozatosan legyengítheti a beteg gyümölcsfát, ami eleinte csupán lassuló fejlődésben, "tengődő növekedésben" és csökkenő terméshozamokban nyilvánul meg, később viszont a fokozott nedvkeringési zavarok a korona részbeni vagy teljes kiszáradásához, végső soron a növény-individuum pusztulásához vezethetnek, ami szomorú, fájó érzés a pomológiával foglalkozó szakember számára, s nem mellékesen jelentős gazdasági kár a gyümölcsfa tulajdonosának.

Melyek a mézgásodást kiváltó fontosabb okok? - tehetjük fel a kérdést. Röviden válaszolva: a kedvezőtlen, nem megfelelő növényélettani körülmények. Ugyanis, ha a gyümölcsfáink számára ideálisak a fiziológiai feltételek és a külső környezeti faktorok, akkor nem, vagy csak minimális mértékben mézgásodnak. A fokozott mézgaképződés tehát egyfajta vészjelzés a fa részéről, hogy valami nincs teljesen rendben körülötte. Schilberszky K. szerint a kóros mennyiségben képződött mézga egyfajta "reakciós termék, amely sokféle kedvezőtlen környezeti (ökológiai) hatásra szokott létrjönni, mig az előnyös tenyészeti állapotban levő fák nem mézgásodnak". Szabatosabban tehát úgy tehetjük fel az előző kérdést, hogy melyek azok a termőhelyi adottságok és ágensek, amik fokozott mézgatermelést váltanak ki a csonthéjas termésű gyümölcsfáinknál?

Először is azzal érdemes tisztában lennünk, hogy az említett haszonnövényeink többsége olyan területeiről származik Földünknek, ahol az évi, s részben a napi hőingadozás mértéke kisebb mint Magyarorországon, a telek pedig jóval enyhébbek, mint mifelénk. A szóban forgó fák őshazája főleg Eurázsia melegebb éghajlatú vidékein található, ezért a nálunk termesztett csonthéjas termésű gyümölcsfák érthetően igen érzékenyek a levegő, illetve a talaj tartósan alacsony hőmérsékletére, az erős és hosszantartó fagyokra. A fagykár elsődlegesen a nagy téli hidegek során jelentkezik, amikor az intenzív lehűlés – mint stresszképző faktor – kisebb-nagyobb repedéseket, valamint fagyfoltokat, fagydudorokat, fagylemezeket hoz létre a kéregben, s annak felszínén. A mézga ezeken a támadási pontokon (elhalt, ill. elhaló szövetrészeknél) jelenik meg először, s alkot változatos méretű gócokat. Hasonló jelenségeket okozhatnak a tavaszi fagyok is, amikor fontos fejlődési- ill. életszakaszban (rügyfakadás idején) éri termikus sokkhatás a növényeket. A nyári jégverés is jelentős károkat okozhat, mert ilyenkor a régóta tartó rekkenő hőséget hirtelen váltja fel a jóval hűvösebb időjárás. (Ilyenkor főleg az extrém erős szoláris sugárzásnak kitett fákon jelentkezhet intenzív mézgásodás.) Néha csak egészen apró, milliméteres, esetleg szabad szemmel észre sem vehető mikroszkópikus méretű sérülések, parányi szövetszakadások keletkeznek a fagy, ill. az egyenetlenné váló növekedés következtében, de ezek a csekélyebb mértékben megsérült részek is lehetnek egy későbbi hevesebb mézgaképződés kiindulópontjai (origói), ahonnan – mint centrumból – a 'betegség' centrifugálisan szétsugárzik az egészséges, ép szövetkörnyezetbe. A Magyar Szó c. lap egyik névtelen szerzője így írta le 1968-ban ezt a sajátos jelenséget: "A csonthéjas fákban létrejövő mézga, a benne levő enzimek hatására, elfolyósítja az általa ért szöveteket és a kezdetben  csak egyes sejtekre szorítkozó folyamat annyira elharapózhat, hogy nemcsak elérheti, hanem az útjában álló szöveteket elfolyósítva keresztültörheti a kérget is, és így jelenik meg a felszínen.". [...] "A mézgás szövetszétesést, szétfolyósodást kezdetben a rostos, később a szemcsés állapot mutatja, és végső fokon a sejt körülhatárolt állapotában eltűnik, a különböző szövetelemek pedig egyszerű anyaggá, mézgává olvadnak össze.". E szerint a celluláris (sejtes) dezorganizációs folyamatok nyomán létrejött mézgás szövetdegeneráció az által okoz súlyos, idővel végzetessé váló metabolikus zavarokat a növényekben, hogy a "szállítóedényekben [...] keresztmetszet szűkületek állanak elő, és végül rövidebb-hosszabb szakaszon teljes dugulás következik be". Schilberszky K. is az ún. vizes nedváramlat szabad mozgásának akadályoztatásában vélte felismerni a sejtromboló mézgaképződés legfontosabb káros hatását (1934), miszerint: "a bőséges mézgaanyag az edénynyalábok területét is elárasztja és eközben a táplálkozásra hivatott folyékony anyagokat vezető faedényekbe nyomul, ami által a nedvek felfelé való áramlásában erősebb lassúdás, majd pedig teljes megrekedés áll elő a mézga által való eldugulás folytán". Schilberszkyvel azonos véleményt formált Csorba Z. 1942-ben, aki a Növényvédelem c. lap oldalain fejtette ki gondolatait: "A mézgásodásnak annyiban van szerepe az ágak elhalásában, hogy a szállítóedények túlnyomó része megtelik mézgával, ami megszünteti a nedvek áramlásának lehetőségét, így közvetlen oka a koronarészek elhalásának.". A fentiekből az következik, hogy ha az edénynyaláboknak csak egy része tömődik el mézgával, az elhalás részleges lesz, tehát a jelenség maximum néhány ágra terjed ki csupán. Ám ha az eltömődés valamennyi edénynyalábot érinti, akkor komplett koronapusztulás alakul ki és a fa idő előtti halála elkerülhetetlenné válik.

A szélsőséges fagyok mellett egyéb abnormális környezeti tényezők is kóros mézgásodást idézhetnek elő csonthéjas gyümölcsfáinkon. Ilyen például a tartósan magas bel-, ill. talajvízállás, továbbá a gyökérzet körül pangó vízbőség, ami a tápanyagfelvétel krónikus zavaraihoz vezethet az ilyen élőhelyeken tenyésző fák esetében. Az is nagyon káros lehet, ha nem megfelelő a talaj állaga, kémiai összetétele és ásványianyag-tartalma. Különösen az erősen kötött, kemény talaj és a vészes mészhiány okozhat nagymértékű mézgásodást (és nem mellékesen gyümölcshullást). A szakértők szerint azt is megsínylik gyümölcsöseink, ha túlzásba visszük a nitrogénműtrágyák alkalmazását, ill. a kelleténél nagyobb mennyiségben juttatunk a fák közvetlen környezetébe friss istállótrágyát.

A növény mechanikailag sérült részei fokozottan ki vannak téve a mézgásodásnak. Ilyen "nyílt sebek" keletkezhetnek egyrészt heves zivatarok és viharos széllökések idején, de a túlzott és nem kellő időben végrehajtott koronacsonkolás, a szakszerűtlen és okszerűtlen nyesés, valamint a gondatlan metszés is helyrehozhatatlan károkat képes okozni gyömölcsfáinkon. Ritkábban állatok rágáscselekményeiből származó horzsolás, sebzés, valamint a különböző fakárosító rovarok életmódja, szúrásai is indukálhatnak mézgásodást. Végül érdemes megemlíteni a "paraszitikus behatásokat" is, amelyek a leggyakoribb gombás fertőzésekkel állnak összefüggésben. A jeles holland botanikus, Martinus Willem Beijerinck (1851–1931) már a 19. században felhívta a figyelmet arra, hogy a mézgafolyást "egy gomba idézi elő, mely folyadékával a sejtek hártyáit mézgává változtatja át". Villási Pál (1820–1888) kertészeti szakíró szerint a Coryneum Beijerinckii nevű élősködő gomba "... a növény belsejében élvén ott egy folyadékot választ el, mely folyadék a sejtek hártyáit mézgává változtatja át úgy, hogy ha ezen mézgát egy egészséges fára visszük át, ezen mézga az egészséges fán is mézgafolyást idéz elő azon Coryneum, s jódok segedelmével, melyeket az magában tartalmaz". Schilberszky K. 1911-ben úgy vélte, hogy valamennyi olyan jelenség, ami sejt- és szövetelhalást okoz a gyümölcsfákban, lényegében mézgásodást okoz: "Minden körülmény, mely nekrobózushoz vezet, mézgafolyást okoz és pedig annál hevesebben, mennél terjedelmesebbek a nekrobiotikus folyamatok". Schilberszky a televénylakó gombákat is felelőssé tette a mézgaképződésben: "Korhadéklakó (saprophyt) gombák, mint pl. Dematium pullulans és Phyllosticta Persiacae a mézgafolyást fokozhatják, amennyiben azok oxigén-elvonás következtében a sebhelylyel szomszédos egyes sejteket megölnek.". Más szerzők legtöbbször a Clasterosporium carpophylum nevű gombakártevőt említették, mint olyan parazita organizmust, ami kiterjedt infekció esetén elsődlegesen tömeges levélhullást és hajtásfertőzést okoz, másodlagosan viszont fontos szerepet játszik a mézgásodási folyamatokban, illetve az apoplexiában. Ez a gombafaj sajnos valamennyi csonthéjas termésű gyümölcsfanemünket veszélyezteti, ezért kiemelt fontosságú az ellene való preventív védekezés. A fungicid hatású "óvó-permetezés" évente kétszer – nyáron és télen (rügyfakadás előtt) – ajánlott, mert a rendkívül ellenálló – védőburokkal rendelkező – gomba-termőtestek (peritheciumok) képesek áttelelni. Ha már bekövetkezett a baj, és a fa több ága, gallya a mézgásodás előrehaladott képét mutatja, érdemes megszabadulni a beteg részektől. Ezeket aztán javasolt azonnal megsemmisíteni, hogy megakadályozzuk a továbbfertőződést. A mézgás sebeket speciális fertőtlenítő kezelésben kell részesíteni. Régebben a levágott faágak csonkjait gyümölcsfa-karbolineummal kenték be, mások melegvizes borogatást, sóskás bedörzsölést és langymeleg sóoldatot javasoltak. A Gazdasági Lapok egyik sejtelmes anonimitásba burkolózó szerzője (b-ó p-l) 1874-ben "érvágást" javasolt a beteg fák gyógyítására: "Ha [...] mézgásodásban szenvednek fáink, minden körülmények között egyik legajánlatosabb módszer az ugynevezett érvágás, mely szerint a fa törzsén, sőt vastagabb ágain is a tulajdonképpeni kérget a fás részig, felülről le, egész a földig több helyen lehasogatjuk, mi által könnyen begyógyulható sebet ejtve, fáinkat azok behegesztésére kényszeritjük; igyekszik is ilyenkor a fa kapott sebe behegesztésére, ott, a különben is meggyülemlett anyagokból uj, ugynevezett para-, majd forrany-sejteket képez, mi által megcsökkenvén anyagbeli gazdagsága, a mézgaképződés további folyamata sokszor sikeresen megakadályoztatik, ez pedig nem mindenkor történvén azonnal, ajánlatos a még sértetlen kéregrészeken az érvágásnak még egyszeri ismétlése.". Mindenesetre ha az "érvágás" hatástalan maradna, tisztítsuk meg a sebeket a benne levő mézgától, majd a késsel alaposan (lehetőleg az élő szövetig) kikapart mélyedéseket kenjük be 1%-os ecetsav-oldattal vagy sóskasav-oldattal, esetleg citromlével. Miután ojtóviasszal (oltóviasszal), esetleg fémmentes olajfestékkel vagy bitumenes sebkenőccsel (is) lefedtük a sérült részeket, tapaszokkal, rongydarabokkal kötözzük be a sebeket. Fontos arról is gondoskodni, hogy a túl magas talajvíz ellen föld alatti alagcsövezéssel (drénezéssel) megvédjük gyömölcsfáinkat. A mészhiányt természetesen meszezéssel, a tápanyaghiányt káli(um)- és foszfortrágyázással pótolhatjuk. Az őszi meszezés azért lényeges, mert a mésznek kiemelkedő szerepe van a magok csonthéjának, az ún. endocarpiumnak a kifejlődésében. Fontos feladatunk természetesen a fagyvédelem is. Ennek keretében a fák törzsét és a vastagabb ágakat decemberben mésztejjel szokták permetezni. Özv. dr. B. P.-né szerint: "A fehér törzs a nap sugarait visszaveri, így napközben a törzs nem tud annyira felmelegedni, mintha sötétszínű lenne s napnyugta után a hirtelen beálló hidegben a sejtek falai nem repednek fel a hirtelen összehúzódás következtében.". A fentiekből világosan következik, hogy e bonyolult fitopatológiai jelenség ellen a leghatékonyabb védekezési mód a mézgásodást kiváltó ok pontos felderítése, megtalálása, majd megszüntetése, mert az "időjárás viszontagságainak csak a jól fejlett, erős, egészséges növények tudnak ellenállni".

Zárásként röviden illik a mézga felhasználásáról is szólnom. Az erdő fáiból csurgó-szivárgó különféle nedvek már nagyon korán felkeltették az ember érdeklődését. Hasonlóan a tűlevelűek illatos gyantájához, a gyümölcsfák mézgáját is rendszeresen gyűjtötték, mert a nyúlós, ragacsos "izzadmány" – nagy kötőképessége révén – felhasználható volt ragasztásra, sebkezelésre, különféle felületek bevonására. A népi gyógyászat ezen kívül enyhe légúti betegségek tünetei (pl. köhögés) ellen is alkalmazta ezt a matériát, borban feloldva a "macskaméznek" nevezett mézgát.

Írásom végén csupán érdekességként jegyzem meg, hogy nemcsak növényi, hanem állati eredetű mézgák is léteznek. A zoogén mézgák eklatáns példájaként hozta fel egyik cikkében Horváth Géza a gubacsképző levéltetvek mézgás váladékát. A szerző szerint "... mézga az állati szervezetben is képződhetik és igy az egy rovarcsoportnak normális váladékát képezi". A gubacsokban fellelhető mézgaszerű golyócskák (apró gömbidomú testek) megnevezése (állati dextran) a debreceni családi gyökerekkel bíró Liebermann Leo (1852–1926) tollából való, aki elsőként elemezte vegytanilag ezeket a különös képződményeket. Írásomat a mézgásodással hivatásszerűen foglalkozó Uhlárik Sándor 1910-ben papírra vetett soraival zárom, aki a nagy tudása és szakértelme mellett arra is képes volt, hogy emberként megmaradjon szerénynek és alázatosnak: "Jelen soraimmal, ha nem is használtam sokat a felvetett ügynek, mégis azon reményben ringatom magamat, hogy legalább talán eszmét nyujthattam, melyen épülhetni fog a védekezés a gyümölcsfák mézgásodása ellen.".

 Mező Szilveszter

főmuzeológus

Színes felvételek: a szerző felvételei.

Felhasznált és ajánlott szakirodalom:

Czuczor Gergely—Fogarasi János: A magyar nyelv szótára. 4. kötet, 1867. 533. p.

Csorba Z.: Kajszbarackfa gutaütése. Növényvédelem, 1942. 69–70. pp.

Hollós László: Az arab mézga pótléka. Természettudományi Közlöny, 1919. 200–201. pp.

Horváth József: A konyhasó mint mézgafolyás elleni gyógyszer. Kert, 1908. 539–540. pp.

Horváth Géza: A gubacsképző levéltetvek mézgás váladékáról. Mathematikai és Természettudományi Értesítő, 130–136.

Kendi Finály István: A gyantától a szintetikonig. Búvár, 1941. 333–335. pp.

Mágócsy-Dietz Sándor: Az aranytermő szőlő és a lisztharmat. Természettudományi Közlemények, 1896. 31–33. pp.

Schilberszky Károly: A mézgás betegség. Kertészeti Lapok, 1896. 75–77. pp.

Schilberszky Károly: A mézgaképződés élettanából. Gyümölcskertész, 1911. 282–283. pp.

Schliberszky Károly: A csonthéjas termésű fák gutaütése. Kertészeti Szemle, 1932. 54–56. pp.

Schilberszky Károly: Adatok a gyümölcsfák mézgásodásának biológiájához. Növényvédelem, 1934. április 15. 71–72.

Sinkay Pál: A gyümölcsfák mézgaképződése. Borászati Lapok, 1934. 179. p.

S. K.: A gyümölcsfák mézgafolyásáról. Kert, 1917. 201–203. pp.

Uhlárik Sándor: Mézgafolyás. Kert, 1910. 238–240. pp.

Villási Pál: A gyümölcsfák mézgafolyásáról. Gyümölcsészeti és Konyhakertészeti Füzetek, 1886. 305–306. pp.

Zádor Gyula: A gyümölcsfák mézgafolyásáról. Kert, 1896. 405–406. pp.

Tétényi: A mézgafajták baktériumos eredetéről, Természettudományi Közlöny, 1909. 754. p.

Egyéb szakirodalom:

Szerző nélkül: A növények betegségeiről. Gyógyszerészeti Hetilap, 1868. 636–637. pp.

Szerző nélkül: Jegyzetek a sokszorosító-ipari anyagtanból. BME Grafikai Szemle, 1908. 183–184.

Szerző nélkül: Gyümölcsfák mézgásodása. Magyar Gyümölcs, 1943. 172. p.

Szerző nélkül: Mézga. In: Tolnai Világlexikon. (év nélkül), 58–59. pp.

Szerző nélkül: A csonthéjas gyümölcsfák mézgásodása. Magyar Szó, 1968. 46. 2555. p.

b-ó p-l: Gyümölcsfáink mézgásodásáról. Gazdasági Lapok, 1874. 721–724. pp.

Özv. dr. B. P.-né: Kertészet. Új Idők, 1941. (oldalszám nélkül)

További Historia Naturalis Museologica bejegyzések a linkre kattintva érhetőek el.