HU EN
HomeKéptörténetek a Fotótárból – Gyóni Géza Múzsái

Képtörténetek a Fotótárból – Gyóni Géza Múzsái

Szöveg: Szabó Anna Viola

Képek: Ismeretlen amatőrök, Dékány Jenő fényképész, Karcag, Niklay János fényképész, Munkács (Déri Múzeum Fotótára Ad_133481-482, 485, 651, 659; 134226, és MGy.189P)

Digitális utómunka: Lukács Tihamér

 

„Költő dalához joga van annak, 

  Ki dalra készti a szívét”

 

Ismeretlen költő ismeretlen múzsáiról fog szólni az alábbi történet, mely, ha mégoly soványka is, megszólaltat számunkra néhány néma dokumentumot. E dokumentumok Gyóni Géza (1884–1917) miatt maradtak fent, a költő miatt, akit ismeretlennek nem csak azért kell neveznünk, mert a történések pillanatában alighogy-költő maga is, hisz félig gyerek még, 18 éves békéscsabai diák, de sejtésétől is távol áll mind a háború lázában felcsapó hírének, tragikus végének és kultuszának, mind e kultusz elhalásának, s a feledésnek. Az első világháború lengyel frontján fölmagasztosuló, egyetlen versével egykor a tankönyvekbe is bekerülő, ma pedig már inkább csak szülőföldjén emlegetett költő életműve és sorsa sokkal inkább társadalomtörténeti, mintsem irodalmi tanulságokat hordoz, hiszen, mint Tóth Árpád summázta róla, „az igazi költői érésnek, a kompozíció szilárdságának és a zavartalan harmóniájú kifejezésnek stációit nem érhette el”, kétségkívül meglévő tehetségének nem volt ideje megtalálni saját medrét. 

Az itt szereplő ifjú ember tehát nem hős még, nem mártír és nem példakép, költeményeivel is csak az önképzőkörben és az iskolai ünnepségeken szerepel, természete csendes és visszahúzódó, akinek kedélye csak közeli barátai körében oldódik. Ilyenkor kedves és vidám, szavalásra, dalra kapható, különben akarattalan, bágyadt és álmodozó. Nem különösen magas, de erőteljes alkat, széles mellkassal, klasszikus profillal, nagy hajjal: lírai költő. A költői ihletnek pedig tárgyra van szüksége, hogy formát nyerjen, a költőnek múzsa kell, s Gyóni életének nem is volt pillanata, amikor e múzsa ne lett volna kéznél, még ha személye nem is volt állandó. Közeli barátja, életének krónikása kilenc múzsát sorol fel név szerint, akik Gyóni költészetének ihletői voltak, e lista később még egy névvel kiegészült, s mennyien lehettek az említetteknél is futóbb ismeretségek, a látomások és vágyak. 

Az írás apropóját az adja, hogy a fotótári leltározás során több olyan kép is kezembe került, amely Gyóni múzsáit ábrázolja: megnevezett, mégis ismeretlen leányarcokat, akik nem csak Gyóni elfeledettsége miatt nem részei az irodalomtörténetnek, de mert múzsai mivoltuk is pillanatnyi volt. Számukra mégis életük végéig féltve őrzött titok maradt ifjúságuknak ez a néhány pillanata, amikor egy költő számára ők voltak a legfontosabbak. 

 

1902. május 28-án rendezte meg a békéscsabai Rudolf főgimnázium tanulóifjúsága rendes évi majálisát a Széchenyi ligetben. Délelőtt különféle versenyek voltak, délben hazamentek ebédelni, délután háromtól este kilencig pedig táncmulatság volt a lombos fák enyhe árnyékában, melyen a diákok a polgári leányiskola növendékeit látták vendégül illetve táncoltatták meg. A mulatságon a nyolcadik osztályos, érettségire készülő Gyóni Géza is jelen volt. Szíve éppen gyógyulóban, szerelmi bánatból ébredezik: egy csabai úri család szép, feketehajú, nagy barna szemű francia-kisasszonyának udvarolt egész télen s halmozta el őt „szép, forró versekkel”, annyira belemelegedve, hogy az érettségit s kötelességeit feledve, követni akarta a hazautazó kisasszonyt, akit végül el kellett szöktetni előle. Mindez májusban történt, az élmény még friss. A majálison azonban sok a szép lány, könnyen elcsábul: egy 16 éves kislányt választ, Etelkát, vele táncol és beszélget aznap este. Néhány nap múlva már hozzá intézi verseit; június 10-én már őt kéri örök hűségre: „Hadd, hadd lehessen boldogságom / Üde, virágos, tiszta kék: / Rózsás világom bús szelével / A feledés ne űzze szét! / Legyen szerelmünk rózsás hajnal, / Mint napkeltén a menny-azúr – / És boldogan leszünk, én lelkem, / Örökre, mondhatatlanul!” 

Fleischer Etelka füzesgyarmati leány volt, édesapja gazdatiszt gróf Vécseyné Blankenstein Vilma ottani uradalmában. (Hogy gazdatisztnek lenni milyen társadalmi állás volt, arra álljon itt a Vécsey-uradalom ezidőben kiírt hirdetése az egyik megüresedő helyre: „Pályázhatnak gazd. akad. vagy gazdasági felsőbb tanintézetet jó sikerrel végzett, a német nyelvet szó és írásban teljesen bíró, 40 éven alóli egyének, kik nagyobb gazdaságot több éven át önállóan kezeltek és a gazd. számvitelben jártasak. Javadalmazás: 1200 korona, 24 hl. búza, 16 kg. árpa, 60 liter főzelék, 2 drb hízónak való öreg sertés, 2 drb koczának járás, 2 drb urad. tehén tejhaszna, 4 öl kemény tűzifa, kényelmes úri lakás 2 hold házikerttel. Egy évi próbaidő kiköttetik, mely után készpénzfizetés 1600 korona.” Fleischer János a helybeli kaszinó, a megyei gazdasági egylet tagja, a kisbirtokosok országos földhitelintézetének helybeli „bizalmi férfija”, egyszóval a füzesgyarmati intelligencia erőssége.) Etelkának négy testvére volt: három leány s egy fiú. A leányok, így Etelka is, polgáriba jártak, német szót Bécsben tanultak, de alapvetően háziasszonynak nevelték őket: iskolái végeztével Etelkát egy jó nevű békéscsabai varrónőhöz adták be, hogy ezt a tudományt is elsajátítsa. Nagyon fiatal még ekkor, s a háztartási ismeretek gyakorlása mellett évekig nincs más dolga, mint az alkalmas férjet megtalálni, vagyis részt venni az úri középosztály mulatságain, legyen az házibál vagy megyebál, majális, kirándulás, tombola, műkedvelő előadás vagy színkörlátogatás. János bátyja éppen ezen a majálisos nyáron alapít tanulótársaival egyesületet Füzesgyarmaton, „melynek célja az önművelődés és a szünidőben is tanulmányokkal való foglalkozás s azon kívül a nemesebb, az ifjúságnak a legmegfelelőbb szórakozások űzése”. A megyebeli ifjúság eljár egymás eseményeire, főleg, ha rokonok is laknak a szomszéd faluban, Füzesgyarmat, Biharnagybajom, Vésztő, Csaba, Békés, Gyula, Körösladány, Szeghalom stb. fiatalsága együtt szórakozik. Csabán ekkor jár a polgáriba Gyóni húga, Áchim Gizella is, a közeli Telekgerendáson laknak másodunokatestvéreik, a „parasztvezér” Áchim húgai, mindannyian a környékbeli mulatságok szorgalmas látogatói, csakúgy, mint a négy Fleischer lány. Nem kizárt, hogy Gyónit bemutatták Etelkának, s nem véletlenül botlottak egymásba. 

A majális után a költő gyakran kijárt a ligetbe, talán csak hogy elmehessen Etelka útba eső szállásának ablaka előtt, hogy a lány lássa őt s ő leshessen a lányra. Ritkán beszéltek, hajfürtöt cseréltek, de ennek a szelíd szerelemnek a „szép fehér virága” nem veszélyeztette a költő tanulmányait, az érettségit sikeresen letette, majd anélkül utazott haza édesapjához, hogy a lánytól elbúcsúzott volna, hogy érzéseit megvallotta volna; ősztől pedig Pozsonyban tanult tovább. Nem találkoztak többé, de versek születtek még, amelyeket Etelka is megkapott, s ősszel a késői vallomás is megérkezett. A levelekre a lány ritkásan válaszolhatott, mert a kapcsolat a következő év elejére megszakadt. Gyóni azonban nem felejtett: 1904-ben megjelent első kötetét még postázta Füzesgyarmatra, Etelkának dedikálva. 

Fleischer Etelka hat év múlva, 1908 májusában férjhez ment a békési földbirtokos, Morvay Mihály fiához, akkor az ókígyósi Wenckheim uradalom József-majori ispánjához, később apja örököséhez a birtokban, fia és lányai születtek s nagy család körében, szép hosszú életet élt. Két húga, sógornője szintén gazdatiszt felesége lett, s bátyja is ezt a mesterséget gyakorolta, miután Keszthelyen gazdászi oklevelet nyert. Udvarlását el lehetett fogadni egy költőnek, de családot alapítani csak a biztos jövedelemre volt ajánlatos.

A Fleischer lányok képét, akikkel távoli rokonságban állt, a biharnagybajomi amatőr fényképész, Mezey Lajos hagyatéka őrizte meg, a felvételt talán ő is készítette. 

 

 

Az érettségi utáni nyarat Gyóni Géza tehát otthon töltötte Gyónon, Dabason, a vakáció elpihentető szabadságában eljárt az ismerősökhöz, szőlőbe, kirándulásokra, a dabasi úri kaszinóba, részt vett a helyi intelligencia szórakozásaiban, hozzá is ellátogattak barátai Csabáról. Egészében azonban eseménytelennek, magányosnak, szellemi izgalom és érzelmi kaland nélkül elmúlónak tűnik ez a nyár is – amíg egy dabasi családhoz érkező új vendég hírétől fel nem csillan a remény. Gyóni rögtön körülfonja a leányt, átruházza rá összes lappangó vágyát, tárgynélküli ihletét, s már hozzá beszél, már belé is szeret. 

Técsy Amália is szinte kislány, alig 16 éves ekkor, mint Etelka Békéscsabán. Árva, aki korán elveszítette édesanyját, s édesapja egy gyermektelen nagynénire bízta kislánya nevelését, miközben testvérétől is elszakította, akit egy másik nagynénihez küldött. Bár nevelőszülei nagy szeretettel igyekeztek számára pótolni a családot, miután nevelőapja pénzügyőr volt, akinek állomáshelye gyakran változott, tartós barátságokat sehol nem köthetett, a közösségeknek tagja nem lehetett. A polgári lányiskolát Cegléden kezdte, talán Karcagon vagy Budapesten folytatta, s Dabason is nevelőszülei lakhattak egy ideig. Amálka magas, barna, szomorú szemű, kedves és finom, verseket maga is kedvvel szavaló lánnyá nevelődött. Áchim Gizellát ismerhette korábbról, vagy ezen a nyáron barátkoztak össze, mindenesetre ő hívja át Gyónra, s mutatja be a családjának. A kedves teremtés nem csak Gézát és Gizellát, de a szigorú, lelkipásztor atyát is leveszi a lábáról, aki „kis menyem”-nek szólítja őt. Gyóni hirtelen feltámadó szerelmének heve átragad Amálkára is, s kézenfogva-sétálós románccal telik el néhány hét, Amálka már utazik, de a hívó, váró, egyszersmind búcsúzó és lemondó levelek rögvest követik. A költő hűséget kér, s esküvést, hogy megvárja, amíg végez a teológián. 

 

Técsy Amália diáklány korában, Karcagon, a szádfordulón

 

Técsy Amália (balról) nővérével és egy ismeretlen leánnyal, a Mosel-völgyi Plattenben, Németországban, 1903 nyarán 

 

Ősszel Gyóni két szerelemmel a szívében érkezik Pozsonyba. Versei még sokáig egyiknek is, másiknak is vagy csak a puszta ábrándnak szólnak, csak pózosak, emlékezők, de a levelek is hol Csabára, hol Dabasra indulnak. Kinek szól vajon az októberben, a pozsonyi líceumi magányban írt sirató? „Ősz van. A zöld, lombos ligetből / Csak puszta, zörgő gally maradt... / Oh visszasírom sokszor, sokszor / Az eltűnt, elszállt szép nyarat. // Ahogy a hűs akácasorban / Kisértelek, én kedvesem – / Csak a nyarat éreztük akkor / S haladtunk szótlan, csöndesen. // Még nem vallottuk meg szerelmünk, / Még akkor nem is tudta más – / De oh köröttünk tisztán szólott / A legékesebb vallomás. // A kis kerítésen kihajlott / Egy-egy kiváncsi rózsafa / Szerelmet ontott rózsák kelyhe, / Madár csicsergő ajaka. // Csak ép szívemre nem borultál, / Csak ép meg nem csókoltalak – / Oh visszasírom sokszor, sokszor / A csóktalan elszállt nyarat.”

Ősszel Etelkának azt írja, hogy azóta folyton rá gondol, és nem tudja feledni, januárban talán mindkettejüktől kérdezi, hogy „Vársz-e?”, és áprilisban talán mindkettejüktől búcsúzik a Régi nóta elégikus lemondásával. „Álmot szőttek a szerelemről, / – Ugy-e igy kezdődik a nóta? / Milyen nagyon szerették egymást, / Csak a jó Isten a tudója. // És esküdtek örök hűséget, / – A régi nóta folytatása. / Fogadták, hogy a síron túl is / Hűséggel várnak majd egymásra. // S a nyár alighogy őszre fordult, / – Nincs fordulat, ez már a vége – / Dér ült az esküvő szivekre, / A fűszálra, a falevélre.”

A kortárs tanúsága szerint a májusi Orgonavirág még Amálkának szól, a tavasz az ő édes nevét és bánatos fejét idézi meg a költő lelkében, de hamarosan eljön a forró gyóni nyár, s a szomszédba ismét új vendég érkezik…

 

A hűségre esketett Amálka még sokáig várja Gyónit, mit sem sejtve, vagy tudni sem akarva az őt követő múzsák soráról, talán csak a költő 1904 januárjában elkövetett öngyilkossági kísérletének híre ébreszti fel kissé, amelyet akkor szerelmi ügyből kifolyó amerikai párbajként értelmeztek – erről Gizellától értesül, akivel tovább levelezik – s amelynek következtében nyilvánvalóvá lesz, hogy az ígért diplomára hiába vár. Kérői is akadnak közben, de valamennyit elutasítja, nem akar férjhez menni. 1909 körül új állomáshelyük Mezőhegyes, Dabasnál is kisebb község, még szűkebb társasággal, sok tisztviselővel, férfiszórakozásokkal. Itt ismerkedik meg Amálka a pénzügyőrök között Márk György fiatal cukorgyári ellenőrrel, aki sokban emlékezteti Gyónira, mert ő is ábrándos lelkű, minden tudomány és művészet iránt érdeklődő, s éppoly mágneses, a fiatalokat maga köré vonzó személyiség, mint az első szerelem volt. 

Márk György és Técsy Amália jegyespárként, 1910 körül

 

Amálka tehát mégis férjhez megy, boldog, s vándoréletét folytatva, most férjét követi az aktuális, cukorgyári állomáshelyekre: előbb Cinfalvára, majd Magyarfaluba, ahol 1912-ben kislánya születik, végül Ercsibe. Onnan hívják be Márk Györgyöt katonának és vezénylik a frontra, ahol hamarosan megsebesül, s a nyíregyházi kórházban 1915 májusában belehal a tífuszba. Amálka kislányával a közben Munkácsra helyezett nevelőszüleihez költözik, s velük marad halálukig, velük öregszik meg, többet nem talál társra.  

Családi emlékeiket, a fényképeket, iratokat, leveleket lánya, a szintén verselgető tisztviselőnő, Márk Amália hagyta barátnőjére, az ő révén kerültek részben a Petőfi Irodalmi Múzeumba, részben a Déri Múzeum Irodalmi gyűjteményébe. 

 

Técsy Amália és Márk György ifjú házasként illetve Técsy Amália és kislánya gyászban, Munkácson, 1911-ben és 1917-ben

 

Nemcsak először szerelmesnek, de múzsának is lenni a leánykor tavaszán – ez mindkét hölgy számára életre szóló, drága, személyes titok maradt. Etelka, noha a hozzá írt verseket 1937-ben már átadta a költői hagyatékot összegereblyéző kutatónak, a leveleket nem mutatta, nevét nem engedte leírni, s történetüket sem mesélte el egész hosszú élete végéig: 90 éves is elmúlt, mire erre hajlandó volt, de akkor sem sokat mondott – nyilván nem is nagyon volt mit.

Amálka a hozzá intézett levelek minden sorát kívülről tudta, s bár esküvője előtt sokat elégetett közülük, a többit haláláig nagy becsben tartotta, sokszor rendezgette, de közölni ő sem engedte, semmi pénzért. Azt mondta, az emlék éppen attól szép számára, mert úgy történt, ahogy történt, mert sokkal inkább a sajátja annál, hogysem megoszthatná. 1951-ben bekövetkezett halálakor leánya Gyóni hűséget kérő levelét az imakönyvvel együtt betette Amálka koporsójába, a szíve fölé. 

Nekünk pedig itt maradt néhány titkokat őrző fénykép.

 

Felhasznált források

- Czeglédi Imre: Emlékezés Gyóni Gézára, Békés megyei Népújság, 1977. június 25. 

- G. Sin Edit: Gyóni Géza Pest megyében és Budapesten töltött évei (1905–10), in Studia Comitatensia 3., Szentendre, 1975. 

- Gyóni Géza összes versei, Budapest, 1941.

- Gyóni (Szolár) Ferenc: Gyóni Géza szarvasi-csabai verses notesza, Békésmegyei Közlöny, 1937. június 25-26-27; július 1-2-3.

- Szolár Ferenc: Gyóni Géza múzsái, Budapesti Hírlap, 1934. június 24. 

- Valentyik Ferenc szerk.: A béke katonája. Írások, visszaemlékezések Gyóni Gézáról, Budapest, 2014. 

- Valentyik Ferenc: Fleischer Etelka, Gyóni Géza elfeledett múzsája, in Szozat.org

- Márk Amália visszaemlékezése édesanyjára, kézirat, másolat, DM Irodalmi gyűjteménye, K.X.77.30.14-15. és Márk Amália személyes iratai, uott.

Valamint korabeli hírlapi tudósítások:

- Kis hirdetések. Pályázat, Köztelek, 1901. szeptember 21. 1541.

- Hírek a sebesültek és betegekről, kiadatott 11/5. 1916., Gemeinsames Zentrale Nachweise Bureau, Nr.495.

- a Békésmegyei Közlöny, a Békés és a Központi Értesítő hírei

 

Képtörténetek a Fotótárból sorozatunk korábbi bejegyzéseit ide kattintva olvashatja.

Follow us:

YouTube Instagram Twitter
Subscribe to our newsletter
Déri Múzeum - all rights reserved © 2020 - 2024
4026 Debrecen, Déri tér 1.
Tel.: +36 (52) 322-207
href="mailto:uh!pont!muezumired!kukac!ired">E-mail: uh!pont!muezumired!kukac!ired
created by: WebDeb.hu