Etno-jegyzetek – Személyes Trianon 3.

– Lencikém, megszálltak minket az oroszok – ezzel a mondattal nyitott be szép, eperjesi családi házuk utcai szobájába 1968. augusztus 21-én reggel nagymamám unokatestvére. Olyan akusztikája volt ennek a mondatnak azon a reggelen, hogy bár jelentését természetesen még nem értettem, mégis élénken megmaradt az emlékezetemben. Akkor már napok óta vendégeskedtünk náluk nagymamámmal, s mint megtisztelt, kedves vendégek a hétköznapokban nem használt, ugyan polgári bútorokkal berendezett, de mégiscsak „tisztaszobá”-nak tekinthető utcai szobában aludtunk. Azt tudtuk, hogy valami van a levegőben, a feszültség érzékelhető volt, erről beszélgettek is a felnőttek, de hogy ilyen következménye lesz, az mindenkit váratlanul ért.

Nagymamám és unokatestvére, Ica néni Csapon születtek és nevelkedtek még a Monarchia idején. Ica néni idősebb volt, ő még a 19. század végén születhetett, pontosan nem tudom, hogy mikor, nagymamám pedig 1905-ben. Nagymamám édesanyja, Ébersz Gyuláné Szabó Lujza és Ica néni édesanyja voltak testvérek, s gyermekeik sok időt töltöttek együtt Csapon a Szabó nagyszülőknél. A Szabó Károlyról és feleségéről házuk udvarán készült portré mellett megmaradt a régi családi fényképek között egy szintén a szabadban, az udvaron készült csoportkép is. Ezen az előtérben ülő gyerekek közül a legkisebb a nagymamám – az ő életkorából következtetve a kép 1908 körül készülhetett – a középen ülő fehér ruhás leány Ica néni, a másik kibontott hajú leány pedig az ő testvére. Az unokatestvérek közül nagymamám és Ica néni gyermekkoruk óta igen közel álltak egymáshoz. Az 1920-as években, az első világháborút követő hatalmas változások következtében ugyan viszonylag messzire sodródtak egymástól, de a szoros kötődés életük végéig megmaradt. Nagymamám szüleivel és testvéreivel vasutas édesapját követve az trianoni határon belülre indult, s hosszú hónapokig tartó vagonlakás után Püspökladányban, illetve Debrecenben telepedtek le. Ica néni egy szlovák férfi, Stefan Kreutzer felesége lett és Eperjesre költözött. Ettől kezdve államhatárok választották el őket egymástól.

Arról, hogy fiatalabb korukban, a családalapítás idején, majd a háborús években hogyan tartották a kapcsolatot, sajnos semmit sem tudok. Az 1960-as évek enyhültebb légkörében azonban már lehetőség volt a kölcsönös rokon látogatásokra. Gyermek koromban Ica néni és Stefkó bácsi is többször vendégeskedett nálunk. Stefkó bácsi nagydarab, tüskés hajú, jó kedélyű ember volt, tökéletesen beszélt magyarul, s nagyon szerette és tisztelte törékeny, halk szavú feleségét. Két gyermekük volt, fiuk egy szlovák nővel kötött házasságot, leányuk pedig egy ruszin férfi felesége lett. Unokáik már nem tudtak magyarul, de Ica néni azt elvárta, hogy amikor a nyári szünetek idején náluk voltak, az ennivalót magyarul köszönjék meg.

Nagymamám tőlük tanult knédlit készíteni, s általában amikor hozzánk jöttek, mindig valamilyen praktikus háztartási eszközt hoztak ajándékba. A cseh ipar akkor a mienknél modernebb, magasabb színvonalú termékeiből így mi általuk részesültünk. Emlékszem például egy speciálisan majonéz készítésre kialakított műanyag kancsóra, amelynek keverőlapátját a tetejére szerelt karral lehetett forgatni, s a tetőben volt egy kisebb üreg, amelyből az olajat cseppenként adagolta a masszához. Gyermekként rácsodálkoztam Stefkó bácsinak arra a furcsa szokására is, hogy a vasárnapi ebéd közben – valószínűleg csirkepaprikás lehetett – a csirkecsontok porcos részeit jó ízűen elropogtatta.

A rokonlátogatások viszonzására részünkről sokáig nem került sor – valószínűleg azért, mert nagymamám évekig ápolta az édesanyját – s hogy végül miért pont 1968 augusztusában szánta rá magát az utazásra, azt nem tudom, de arra emlékszem, hogy indulás előtt szüleimmel sokáig latolgatták, hogy a Magyarországról is érzékelhető feszült helyzet miatt elinduljunk-e?

Az utazást több napi készülődés, csomagolás előzte meg. Nagymamám valamiért fontosnak érezte, hogy az akkor nálunk újdonságnak számító, a Nyíl utcai pékségben sütött, kétkilós kerek fehér kenyérből vigyünk egyet ajándékba. Később, már egyetemista koromban, amikor alkalmam volt szlovákiai magyarok körében terepmunkát végezni, tapasztaltam, hogy a fehér búzakenyér iránt milyen nosztalgia él bennük. Talán erről tudhatott valamit a nagymamám, vagy csak megérzés volt részéről, valami igazi hazaival akart kedveskedni, mindenesetre a nagy kerek kenyeret vittük magunkkal.

Kora reggel indulva Debrecenből három átszállással aznap délután kellett volna megérkeznünk Eperjesre, ahol a rokonok a vasútállomáson vártak ránk. Az első csatlakozást azonban a miskolci állomáson lekéstük, s így az utazás többi eleme is borult. A következő Kassára induló vonaton megismerkedtünk egy idősebb férfivel – akkor még beszélgettek egymással az utasok a vonaton – ő segített a csomagjainkat cipelni, mert valami okból, Hidasnémetinél le kellett szállni és elég hosszan gyalogolni. Lehet, hogy ez már a katonai mozgósításokkal volt összefüggésben, de ezt nem tudom biztosan. Ez a férfi ismeretlenül még pénzt is adott kölcsön nagymamámnak – amit aztán hazaérkezésünk után postai utalványon „adtunk vissza” neki – ugyanis időközben kiderült, hogy Eperjesre aznap már nem tudunk eljutni, s így Kassán kellett éjszakáznunk. Szerencsére nagymamám egyik régi barátnője, aki Kassán lakott, éppen aznap érkezett haza a gyerekeitől, s szívesen látott bennünket éjszakára. A vasútállomásról hívtuk fel telefonon, a fülkében elhelyezett telefonkönyvből kerestük ki a számát. Egy idegen nagyváros fényeit látva mindig felrémlik bennem ez a kassai emlék. Sajtot ettünk vacsorára, s még az aggódó eperjesi rokonokkal is tudtunk beszélni telefonon. Nálunk akkor a vezetékes telefon még kevesek számára elérhető luxus volt.

Másnap aztán még a délelőtti órákban megérkeztünk Eperjesre, ahol autóval vártak minket a vasútállomáson. Ica néni és Stefkó bácsi fiuk családjával együtt Eperjes kertvárosi részében, Solivaron  lakott, nagyon szeretettel fogadtak bennünket, „nagy utazókat”. (Solivar – Tótsóvár, egykor önálló község, 1970-től Eperjes része) Menyük egyik este házi kötőgépén egy szép pulóvert is készített nekem, tőle néhány szlovák szót is megtanultam.

A katonai megszállásnak közvetlen jeleit itt, Solivaron mi nem tapasztaltuk. Tankokat, harckocsikat akkor sem láttunk már, amikor néhány nappal később Eperjes belvárosában jártunk. Arra viszont emlékszem, hogy a helyiek mutatták a lánctalpak alatt összetört útpadkát. Amúgy a városban nyugalom volt, az üzletek nyitva voltak, s én is megkaptam azt a mokaszint, amire áhítoztam.

A hazautazásra azért a tervezettnél később került sor, rokonaink nem engedtek el addig bennünket, amíg feltételezhető volt, hogy a határátkelésnél nagyobb fennakadás lehet. Végül minden nehézség nélkül hazaértünk néhány nappal az iskolakezdés előtt.

Ica nénivel és Stefkó bácsival személyesen többé már nem találkoztunk. Fiuk, Jancsi, egyszer az 1980-as években felkereste édesapámékat Debrecenben, de a későbbiekben már megszakadt velük a kapcsolat.

Felnőtt fejjel sokszor eszembe jutott ez az utazás, s Ica néni idézett mondata. Eltűnődtem rajta, hogy mi mindent felkavarhatott ez a két asszony lelkében, hiszen életük során már átéltek háborúkat, forradalmakat, határrendezéseket. A 20. század viharai azonban nemcsak nagyszüleink nemzedékének életét befolyásolták, elindították a családok lassú erózióját is. Az újabb nemzedékek erősen széttartó társadalmi tapasztalatai, életkörülményei már nem kedveznek a rokoni kapcsolatok ápolásának. A második, harmadik nemzedék tagjai sokszor nem tudják – ezt a nyelvi korlátok is befolyásolhatják – s esetleg nem is akarják már a régi családi hálót gondozni, erőfeszítéseket ezért már nem tesznek. Azt gondolom, valamennyire ez is Trianon-hatás.

Magyari Márta

Háttéranyag Csehszlovákia 1968-as megszállásáról:

- Babucs Zoltán: Csehszlovákia 1968-as megszállása. Felvidék Ma (2018.08.21.)

- Lőrincz Sarolta Aranka: 50 év távlatából – 1968-as emlékeink. Felvidék Ma (2018.08.25.)

• - Juhász Dósa János: 1968 augusztus 21. Rimaszombatban. Felvidék Ma (2018.08.21.)

További Etno-jegyzetek a linkre kattintva olvashatóak.