Historia Naturalis Museologica – Uhu-preparátum
Hasonlóan a Historia Naturalis Museologica c. sorozatunkban eddig ismertetett tárgyakhoz, a mostani képünkön látható preparátum is megtekinthető a Déri Múzeum állandó természettörténeti kiállításán, a debreceni Nagyerdő egykori és mai élővilágát bemutató tárlaton. A termetes, közel fél méter magas – éjjeli ragadozó életmódú – madár preparátuma az 53. 63. 1. leltári számon szerepel a múzeumi naturália-gyűjtemény 2. számú szakleltárkönyvében. Ez a kiváló minőségben megőrződött, jellegzetes harci (támadó) pozícióban montírozott látványos állatpreparátum egyike azoknak a régi tárgyaknak, amelyek a hajdani Hortobágyi Múzeum legendás ornitológiai kollekciójából maradtak ránk. A Hortobágyi Csárda épületében 1934 és 1944 között működött pusztai múzeum anyaga a második világháborúban jelentős károkat szenvedett, a kiállított tárgyak nagyrésze megsemmisült vagy elkallódott. Szerencsére ez az uhu-preparátum – több másik kitömött madár társaságában – a háború után szerencsésen visszakerült a Déri Múzeumba, ahol ma is megcsodálható a helytörténeti állandó kiállítás első egységében. A leltárkönyvi adatok megőrizték számunkra a preparátum történetének néhány fontosabb elemét. Az Utessi (v. Utassi?) Balázs által Egyeken elejtett nagytestű baglyot Nagy László montírozta. A rendelkezésre álló dokumentumok szerint a Déri Múzeum az utóbbi személytől vásárolta meg a preparátumot 1937 novemberében.
Az uhu (Bubo bubo) köztudomásúlag a legnagyobb hazai bagolyfajunk. Számos egyéb elnevezése is ismert az irodalomban. Régebben buhunak, nagy bagónak vagy suholynak hívták, ám hatalmas termete miatt nagy fülesbagolynak is gyakran nevezik. A madár alapszíne sötét rozsdássárga, nagy szemei jellegzetesen vörösessárgák, narancsszínűek. Ahogy a nála jóval kisebb termetű erdei fülesbagoly, úgy az uhu is csinos tollfüleket visel, melyek szépen hátrahajlanak. A madár csőre, valamint karmai feketék. Az uhu tojói kicsit nagyobbak a hímeknél. Továbbá a nőstények tollfülei kisebbek, pettyezésük viszont erősebb, mint a hím példányoké. Napjainkban csak kevés helyen fordul elő uhu Magyarországon, ezért a faj fokozott védettséget élvez. Élőhelyét leginkább sziklás hegyoldalakon, elhagyott kőbányákban, árterek és sűrű alföldi erdőségek mélyén, az ember által kevésbé háborgatott területeken kereshetjük. Debrecen környékén ritka téli vendégként fordult elő a régebbi időkben. Fészkét öreg fák sötét odvaiban, rejtett sziklaüregekben és a vágómadarak üres, elhagyott fészkeiben találhatja meg a figyelmes természetbúvár. A költésre a tavaszi hónapokban kerül sor. Rendszerint 2–3 fehér tojás kerül ilyenkor a fészekbe, ám ha nem áll rendelkezésre elegendő táplálék a fiókák felnevelésére, a költés akár el is maradhat az adott évben.
Az uhu életmódja sajátos bioritmust követ. A mestervadász madár főleg hajnalban és alkonyatkor aktív. Látása kiváló, éjjel és nappal egyaránt jól tájékozódik. Az apró rágcsálóktól a mezei nyúlig sokféle állatra vadászik. Táplálkozása nem kötött szigorúan bizonyos fajokhoz, hanem étrendjét mindig lakókörnyezetének zsákmányállat-világa és fauna-összetétele határozza meg. A nagyobb testű állatok közül esetenként megtámadhatja az őzgidát vagy a szarvasborjút is. Ha a szükség úgy hozza, a szintén ragadozó nyusztot, menyétet, sőt még a macskát is elfogja, és erős karmaival képes az összegömbölyödött sünt is kiforgatni tüskés bőréből. Szárnyas társaira, a madarakra is lecsaphat időnként. Ilyenkor elsősorban varjakat, galambokat, foglyokat, fácánokat, kisebb testű baglyokat, sólymokat, vércséket és különböző vízimadarakat szokott zsákmányolni. Nagy Jenő (1882–1960) ornitológus, a debreceni Református Kollégium egykori természetrajztanára írta le az „Európa ragadozómadarai” c. 1943-ban városunkban megjelent könyvében, hogy a tartósan élelemhiányos időkben olyan extrém eset is előfordult, hogy az éhező bagolyszülők a saját fiókáikat fogyasztották el.
Az uhut régebben ragadozómadarak és egyéb erdei szárnyasok vadászatához használták (bagolykunyhós uhuzás). Ennek lényege, hogy az éjjeli életmódú uhut a nappal aktív madarak egy része zsigerből ádáz ellenségének tekinti, ezért ha meglátják az uhut napvilágnál, hamarosan nagy lármával köré csoportosulnak. A madaraknak ezt a különös viselkedését használta ki az ember az uhuval történő vadászat során, amivel elsősorban a kártevő madarak számát igyekeztek csökkenteni egy adott területen. De hogyan is zajlott mindez? A bagolykunyhó lényegében egy földbe süllyesztett fedett rejtek vagy jól álcázott leskunyhó volt, amit általában jól belátható tisztások szélére építettek. Ebben a környezetébe szépen beleolvadó, lőrésekkel felszerelt kis erdei építményben helyezkedett el a vadász. A kunyhó előtt, T-alakú póznára ültetve helyezték el az idomított uhut, ami egyfajta élő csalimadárként szolgált az oda érkező ragadozómadarak és a baglyot „ócsároló” fészekrabló szárnyasok elejtéséhez. A pórázzal kikötött uhu élénk hanggal és felborzolt tollazattal jelezte a lesben várakozó vadásznak, ha orvmadár közeledett. A búvóhely közelében néhány fát lecsupaszítottak, hogy az azokra telepedő szárnyasokat, valamint az uhu köré sereglő madarakat könnyebben puskavégre lehessen kapni. Az „uhuzás” természetesen ma már nem megengedett tevékenység. Ennek oka egyrészt, hogy az uhu napjainkra erősen megritkult, másfelől a vele vadászott madarak többsége is szigorú védettséget élvez. Azt is érdemes tudni, hogy nemcsak az élő uhuval történő vadászat lett betiltott tevékenység mára, hanem preparátumokkal, illetve gumi és műanyag bagoly-másolatokkal sem szabad többé „uhuzni”.
Mező Szilveszter
biológia tanár, főmuzeológus
Felhasznált és ajánlott irodalom:
– KEVE András – MURAY Róbert: Madarak 2. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1984. 30. p.
– NAGY Jenő: Az erdő madárvilága. Tiszántúli Madárvédelmi Egyesület, Debrecen, 1936. 120 p.
– NAGY Jenő: Európa ragadozómadarai. Tiszántúli Madárvédelmi Egyesület, Debrecen, 1943. 272 p.
