Etno-jegyzetek – Nagyböjti hagyományok
A kora tavaszi levegő illata, a böjti szelek tépázta bimbózó fák látványa, minden évben eszembe juttatja azokat a szép napokat, amikor az 1990-es években a hajdú-bihari görög katolikus falvakat jártam. A régi és jelenbeli húsvétokról, böjtről és ünnepről beszélgetve a mélyen vallásos idős asszonyok a bizalmukba fogadtak, meséltek küzdelmes életükről, örömeikről, bánatukról. Feltárult előttem az egyszerű emberek lelki gazdagsága. Ezek a kevés iskolát végzett asszonyok képesek voltak évről évre nagy érzékenységgel újra átélni az evangéliumi történetet, s a feltámadásnak és a természet újjáéledésének egymást erősítő párhuzamosságát.
Ez a rövid írás a terepmunka során szerzett tapasztalatok, élmények egyfajta – a tudományos feldolgozástól, a szokásleírástól némiképpen eltérő – lenyomata.
A görög katolikus nagyböjti hagyományok az ünnepre való készülődés fizikai és lelki tartalmait egyesítik. Az emberi környezet megújítása, a falu tágabb környezetének, a határnak, árkoknak, kutaknak megtisztítása, a kertek, udvarok rendbetétele is megtörténik húsvét ünnepe előtt. A házak meszelését, az általános nagytakarítást a görög katolikus falvak asszonyai már igyekeztek virágvasárnap előtt elvégezni. Az már nagyon utolsó, aki a nagyhétre hagyja a takarítást - mondta erről, a nagytakarítás időpontja után tudakozó kérdésemre egy nyíracsádi idős asszony. Ennek ellenére az 1990-es évek első felében a nagyhéten a görög katolikus falvakban sétálva sok helyen fel lehetett figyelmi meszelés, nagytakarítás, nagymosás nyomaira.
A testi tisztálkodás, férfiaknál, a borotválkozás, hajnyírás szintén hozzátartozott az ünnepre való fizikai felkészüléshez.
A nagyböjti hagyományok legerőteljesebb vonulata a táplálkozási szokásokban érhető tetten. Az önmegtartóztatás, a böjtölés gyakorlata tulajdonképpen a testi és a lelki tartalmakat egyesíti, hiszen a vallási előírások szerinti – sokszor a gyakorlatban az egyházi elvárástól szigorúbb – önmegtartóztatás a táplálkozásban lelki mozzanatokat is hordoz, lelki energiákat is felszabadít. Az egyik ünnepi előkészületek közbeni beszélgetésünk során egy hajdúböszörményi asszony elmondta nekem, hogy ő azért szeret böjtölni, mert a nap végén olyan jó érzés tölti el, ha arra gondol, hogy volt akaratereje, meg tudta tartani a böjtöt, „hogy meg tudtam tartani, nem a bendőmet tömtem meg”.
A táplálkozás tekintetében a legszigorúbb önmegtartóztatás ideje a görög katolikusok számára nagyböjt első hétfője és nagypéntek, ekkor főtt ételt egyáltalán nem fogyasztanak, többnyire pattogatott kukoricát és nyers ételeket, gyümölcsöt esznek. Amikor Nyíradonyban afelől érdeklődtem egy helyi idős asszonytól, hogy böjti napokon, jelesül nagypénteken, szoktak-e halat fogyasztani? A következő kissé értetlenkedő választ adta: „hát vagy bűt, vagy nem bűt, az mán nem bűt, ha mindenféle jót eszik.”
Nekünk görög katolikusoknak több jutott mindenből, a böjtből is – mondják, ugyancsak Hajdúböszörményben, s valóban a görög katolikusok számára hamarabb kezdődik a böjt és a hét napjai közül is többet (hétfő-szerda-péntek) tartanak böjtösnek mint a római katolikusok.
A nagyböjti táplálkozási szokások fontos eleme volt egykor, hogy a főzőedényeket a böjt kezdetén hamulúggal kifőzték és a böjt alatt csak ezeket a sovány edényeket használták. Az 1990-es évek közepén ennek a gyakorlatnak már csak az emléke élt.
A görög katolikusok számára a böjtös étkezés legfontosabb alapanyaga a napraforgó olaj. A Hajdúságban a református környezetben élő görög katolikusokat ezért gyakran „olajosok”-nak csúfolták. Az olaj nemcsak azért kiemelt jelentőségű alapanyaga a böjti táplálkozásnak, mert a főtt ételekben a zsírt kizárólagosan ezzel helyettesítették, hanem azért is, mert a legegyszerűbb, gyakran nyers ételek kiegészítőjeként is állandóan használták. Az olajos kenyér, az olajos savanyú káposzta, a hajában főtt burgonya olajjal olyan eledelek voltak, melyeket rendszeresen, sokszor a főétkezések között is fogyasztottak.
Gyakran készítettek nagyböjt idején különböző pépes ételeket babból, borsóból, kukoricából, burgonyából. A bihari falvakban kedvelt étel volt a hús nélkül készített böjtös töltött káposzta. Savanyú káposztával ízesített különféle sült tészták is asztalra kerültek a böjti időszakban. Pocsajban párolt savanyú káposztával töltötték meg a rétestésztaszerű „káposztás durá”-t, Létavértesen pedig kelesztett tésztából formálták meg S alakban, s sütötték meg régebben a kemencékben, újabban a gáztűzhelyeken a „káposztás karingó”-t.
A nagyböjti görög katolikus vallásos hagyományok sajátos, más felekezetek gyakorlatától eltérő elemei a halottakról való megemlékezések alkalmai. A böjti időszak szombati napjain templomi szertartás keretében úgy emlékeznek meg az elhunyt hozzátartozóikról, hogy a családok kérésének megfelelően a pap hosszan felolvassa a már nem élő rokonok neveit. Ezeket az alkalmakat a népnyelv halottak szombatjaként említi, s a helyi hagyományoktól függően két-három vagy több alkalommal kerül rá sor a nagyböjtben. A bihari falvakban ettől többször, Létavértesen például csak a virágvasárnapot közvetlenül megelőző szombaton nem végzik. Itt az egyházi szertartás során az elhunyt hívek nevének felolvasása közben a pap kétszer a levegőbe emel egy gyertyákkal díszített kalácsot, amelynek paosz a neve. A paosz emelés szertartása után a kalácsot széttördelik, s a résztvevők között szétosztják. Egy ilyen paosz darabkát én is kaptam egyszer a nagylétai parókustól, aki igen nagyra értékelte, hogy az egész szertartást végigültük – diszkréten fényképezve – kolléganőmmel a meglehetősen hideg templomban.
A feltámadás ünnepére készülődve a görög katolikusok ezekben a nagyböjti vallásos és profán hagyományokban évről-évre újra átélik az evangéliumi történetet, s ezzel párhuzamosan a természet tavaszi megújulását.
További Etno-jegyzetek a linkre kattintva olvashatóak.
