A Hónap Érme – 2019 Április
Az 1241-es évszám semmiképpen nem hiányozhat a magyar középkort tárgyaló történelemtankönyvekből. A Julianus barát által 1236-ban megjósolt támadás ez év tavaszán történt, Batu kán mongoljai a Vereckei-hágón át márciusban törtek be a Kárpát-medencébe. IV. Béla király vezetésével a magyar védősereg segédcsapatokkal kiegészülve a Sajó partján, Muhinál látta alkalmasnak a körülményeket, hogy a sorsdöntő csatát megvívják a támadókkal. A folyó két partján állomásozó csapatok először 778 éve, április 11-én éjjel csaptak össze, s ekkor még részsikereket is értek el a védők. Másnap azonban a tatár lovasok több oldalról körülvették a magyar szekértábort, a délelőtti órákra reménytelenné vált a helyzet. A király kíséretével észak-nyugati irányba, a Bükk-hegységbe menekült, míg öccse, Kálmán herceg Pest irányába igyekezett kiutat találni. A csatát ugyan mindketten túlélték, de Kálmán később belehalt sérüléseibe. Muhinál véres mészárlás folyt. A csata első szakaszában Batu kán is rengeteg embert veszített, magyar részről pedig több püspök és báró maradt holtan a csatatéren, nem beszélve az utolsó szálig elhullott templomos lovagokról. Ahogy Rogerius mester Siralmas Énekében fogalmaz:
„Ez a vész, ez a pusztulás, ez a romlás foglalta el kétnapi járóföldre az utakat, és az egész föld vértől vöröslött.” (Horváth János fordítása)
A szervezett katonai erő hiánya, és a megroppant királyi hatalom IV. Bélát arra kényszerítette, hogy elhagyja az országot, s egészen Trau (Trogir) váráig menekült. Bár a jelek arra mutatnak, a mongolok hosszú távra rendezkedtek be hazánkban, 1242-ben mégis villámsebesen hagyták el a Kárpát-medencét. Az ország azonban megsínylette ezt az évet. A lakosság közel negyede pusztult el a harcokban, vagy a járványokban, éhínségekben. Emellett az anyagi kár is igen jelentős volt, több egyházi intézményt feldúltak, falvak tűntek el a föld színéről.
A visszatérő IV. Bélára nagy feladat hárult, a romokban heverő országot kellett talpra állítania. Amellett, hogy egy esetleges újabb támadás kivédése érdekében ösztönözte a várak építését, és igyekezett konszolidálni viszonyát a magyar arisztokráciával, a pénzrendszer megreformálására is törekedett. A tatárjárás előtt a mindennapi pénzforgalomban túlnyomórészt külföldi ezüst vereteket használtak az emberek, a magyar királyok vereteit mellőzték. Ez rossz hatással volt a kincstárra, így a király jó minőségű és értékálló hazai pénz előállítását tűzte ki célul. A királyi veretek esetében nem beszélhetünk elsöprő sikerről, de a szlavón báni ezüst dénár sikertörténetként könyvelhető el.
Szlavónia ura, a mindenkori bán királyi jogadományt követően 1255–56-tól verethetett báni dénárt (latinul: denarius banalis) Pakrácon, majd Zágrábban. Mintájául a magyar királyi és a friesachi dénárok szolgáltak. Az éremkép a közel száz éves pénzverés során alig változott: az előoldalon két csillag között szaladó nyest, (felirata: MONETA REGIS P[RO]SCLAVNIA), a hátoldalon kettőskereszt és két szembenéző koronás férfifej látható. A nyest Szlavónia egykori adófizetési módjára utal, a horvát „kuna” is ezt jelenti, és bizony az 1 kunáson ma is egy nyest ugrik. Az érméket mindvégig közel állandó értéken verték, átlagosan 0,94 g súllyal és 0,91 g körüli színezüst tartalommal. Igényes kivitelűek voltak, így használatuk elterjedt Stájerországtól Erdélyig. Nem csoda, hogy értékállóságában bízva közel 100 darabot rejtett el valaki a föld mélyén.
Az Aranybika Szálló újraépítésének munkálatai során, 1913 augusztusában négy és fél méter mélyen találták az ezüstérméket. A 98 báni dénár és 2 királyi veret – igaz, nem egyenes úton, de végül – a múzeum gyűjteményébe került. A leltárkönyvek tanúsága szerint a legkésőbbi III. András korából származik, vagyis 1290 után rejtette el a föld mélyébe valaki, akinek már nem volt módjában előásni. A Hónap Érméjének ebből a leletből választottunk ki egy IV. Béla király idején vert szlavón báni dénárt, megemlékezve a Muhi csatamezőn maradt katonákról, és az egykor városunk területén élő alattvalóról, aki az Árpád-kor végén is bízott a szebb jövőben.
Fotó: Lukács Tihamér.
Leltári száma: IV.1913.84.2.
Novák Ádám
A Hónap Érme sorozatunk 2018 októberétől tart, a korábbi bejegyzéseket ide kattintva olvashatja.
