Selmeczi László emlékezete

Selmeczi László emlékezete

Téli időben már megszoktuk, hogy gyakrabban kapunk halálhíreket közeli és távoli ismerőseink felől, mint máskor. Egy héten belül jött a hír, hogy egy volt ásatási munkás, egy általános iskolai osztálytárs, egy világszerte ismert filmrendező, és a volt múzeumigazgató, régészkollégánk is elhunyt.
 

Selmeczi László középkorral foglalkozó régész-történész 1994-től 2002-ig a Déri Múzeum igazgatójaként közvetlen főnökünk és kollégánk volt. Ideérkezését hírneve már megelőzte. Szolnokon nevelkedett, a legendás hírű múzeumalapító, Kaposvári Gyula fogadott fiaként. Az ELTE bölcsészkarán történelem-néprajz-régészet szakon végzett és doktorált, majd Moszkvában tanult és egyesületi vízilabdázó is volt. Első munkahelye a szolnoki Damjanich János múzeum volt, ahol 16 évet töltött, az utolsó öt évet igazgatóként. Ekkor a fővárosba tette át székhelyét: a Művelődési Minisztérium Közgyűjteményi főosztályának múzeumügyért felelős vezetője lett alig 40 évesen. 1988-tól négy évig a Budapesti Történeti Múzeum igazgatója volt. Mindemellett a kun kérdés első számú szakértőjének is számított régész-történész körökben. Ilyen sikeres hivatali karrierrel a háta mögött érkezett Debrecenbe a rendszerváltás utáni átalakuló időszakban. Itt hamar megtalálta az új barátait az egyetemen és a város kulturális életének jeles személyiségei között. Ebből a kapcsolatrendszerből alakult meg a félhivatalos Szellemi Szabadlegények Társasága, amely havonta tartott összejöveteleket a Déri Múzeum dísztermében.
A Déri Múzeum kül- és belföldi kapcsolatait új irányba indította el a korábbi széleskörű ismeretségei alapján. Horvátország, Szlovákia, Ausztria, Románia több nagy múzeumával kötött cserekapcsolati megállapodásokat szakmai és kulturális együttműködésre vonatkozóan. A fővárosi országos társintézményekkel is több cserekiállítási programot kezdeményezett.
Kiválóan induló igazgatói karrierje a második szezonjának közepén sajnos hirtelen megszakadt a munkahelyére is begyűrűző zajos magánéletének következményeként. Ugyanezen ok miatt a múzeum munkatársai közül sem kedvelte őt maradéktalanul mindenki, de mi, akkor fiatal régészek, a legjobb szakmai éveinket köszönhetjük neki. Támogatott bennünket országos konferencia szervezésének szándékában. Új állandó régészeti kiállításunknak az akkori viszonyok között rendhagyónak számító forgatókönyvtervét nemcsak megvédte szakmailag, hanem pénzt is szerzett a fenntartótól annak megvalósítására. Személyi állományunk feltöltése során mindig a szakmai érveket szem előtt tartva, a terepmunka során már bizonyított fiatal régészkollégák felvételét pártfogolta, az egyéb más elképzelésekkel szemben. A ma is működő régészcsoport magját akkor vettük fel a múzeum állományába és a modern feltárások intézményi feltételeit is akkor kezdtük kiépíteni. Az utóbbiban fontos szerepet játszott az ELTE Régészeti Intézetének munkatársaival való szoros együttműködés, amit régészként és igazgatóként is támogatott.
 

Jó volt vele nekünk, akiket bizalmába fogadott, együtt lenni. Szakmai kérdésekről csak szűkszavúan és lényegre törően lehetett vele beszélni. Az élet és a világ egyéb kérdéseiről viszont annál terjengősebben és szerteágazóbban megnyilatkozhattunk. Ebben nem voltak határok. Bármiről volt szó, mindenre fogékony volt. „Ember vagy!” – mentett fel mindenkit a belső szorongás érzése alól, aki valamilyen bensőséges lelki témában elakadt.
 

Már rég nem volt igazgató, amikor Karcagon az általa ásott kun temetőt feldolgozó könyvének bemutatóján azt mondta: „még megírom ennek a folytatását, és aztán én is elmegyek az örök vadászmezőkre”.
 

Jó utat, Laci bácsi! És jó vadászatot!