Száz éve született Sarkadi Imre

Apja, Sarkady István városi adóhivatali tisztviselő korán meghalt, így anyja, Elek Erzsébet egyedül nevelte három gyermeküket. Középiskolai és egyetemi tanulmányai költségeit részben saját keresetéből fedezte. Jogász hallgatóként ritkán járt be az egyetemre, mert dolgoznia kellett. Vállalt munkát laboránsként, szellemi szükségmunkásként és írnokként is. 

Érettségi után nagynénje gyógyszertárában volt rövid ideig állásban. Évekig korrektorkodott a Debreceni Újságnál, közben a Nemzeti Sport debreceni tudósítói feladatait is ellátta. 1945 után a Népszava debreceni szerkesztőségének a munkatársa és Szabad Szó helyi szerkesztője volt. 1946-ban a Nemzeti Parasztpárt biztatására Pestre költözött, a Szabad Szó szerkesztőségének újságírója lett. Szülőházát az 1970-es években, a Vénkerti lakótelep építése során lebontották, emlékére a Hortobágy utcán látható emléktábla hívja fel a figyelmet.

Sarkadi Imre a második világháború utáni időszak magyar irodalmának egyik kiemelkedő alakja, életműve dráma- és regényíróként, novellistaként is jelentős. Írói pályájának alakulásában egyszerre van jelen a háború tapasztalata, a kommunista-parasztpárti elkötelezettség 1948-tól, valamint az 1956-os forradalom hatása, utóbbin keresztül pedig egy egész drámaíró-nemzedék (Szakonyi Károly, Hubay Miklós, Csurka István) előfutáraként, első képviselőjeként tűnik fel. Életműve két részre osztható: az 1948 előtt és 1956 után írt „értelmiségi” darabok, mitológiai-történelmi parafrázisok, „válságművek”, valamint az 1949 és 1955 között született, nemritkán propagandisztikusan sematikus paraszti tematikájú vagy szociografikus írások között jelentős tematikai és stílusbeli különbségek húznak éles vonalat. Ugyanakkor a legtöbb Sarkadi-mű hasonlít abban, hogy végső soron a szabadság filozófiai problémáját boncolgatja, az egyén útkereséseit és választási lehetőségeit kutatja, és mindezt a társadalmi folyamatok függvényében, mindig az éppen aktuális társadalmi változások kulisszáját felhasználva. Nagy hatással volt rá az egzisztencializmus, hősei gyakran a végsőkig feszített filozófiával magára a létezés értelmére – és abszurditására – kérdeznek rá. Az 1956-ot követő kiábrándulás alkotói válságba vezette, amit tragikus halála előtt nem sokkal oldott fel két legsikerültebb és legtöbbet elemzett drámájával: az Elveszett paradicsommal és az Oszlopos Simeonnal. Művei alapján több nagysikerű film is készült, legismertebb a Fábri Zoltán által rendezett Körhinta című film. 

A közölt képek a Debreceni Irodalom Háza gyűjteményéből származnak.