„Ezek a románok nem semmik…”

A rendszerváltozás utáni évek furcsa átmeneti helyzetet teremtettek a magyar régészet számára. Törvény már volt, ami védte a régészeti lelőhelyeket a földmunkával járó beruházások pusztításától, de szakhivatal még nem. Ez az egész kacifántos szakhivatali feladat a területileg illetékes múzeum régészeire hárult. Tárgyalás – helyszíni szemle – jegyzőkönyv: nem volt éppen egyszerű és feszültségmentes feladat! A régészeknek tisztában kellett azzal lenniük, hogy a beruházó nem akar megelőző feltárást fizetni és kivárni a földön a saját építési céljai előtt. Meglehetősen indulatos és ellenszenvvel teli helyzetek voltak ezek a tárgyalások. A helyszíni szemlék alkalmával meglepő módon ez a feszültség sokszor feloldódott és egész érdekes beszélgetésekre került sor. Egy ilyen helyzetben történt ez az eset valamikor a 90-es évek elején, Nagykereki határában, közvetlenül a román-magyar trianoni határsáv mellett…

A kukoricaföldek drénezése abban az időben elterjedt talajjavító eljárás volt. A földbe lefektetett csöveken keresztül történő öntözés az aszályos időszakok termésnövelő hatását meg tudta szüntetni. Ehhez keskeny árkokat kellett géppel ásni párhuzamosan, közel 80–110 cm mélyen a területen. Ez komoly rombolást okozhatott a bolygatatlan talajban esetlegesen meglévő régészeti lelőhelyekben. Fel kellett deríteni, hogy van-e ott régészeti lelőhely, ha igen, hogy hagyjuk ki azt a területet a drénezésből vagy az árokásás előtt megelőző régészeti feltárást kell elvégezni. Ezért találkoztunk ott nyár elején, egy napos délelőtt…

Alig harmincéves, feltűnően sovány, odavalósi fiatal férfi képviselte a talajjavító beruházás érdekeit. Elmondása szerint nemrég végzett az Agráregyetemen. Friss tudását szinte kérdés nélkül is igyekezett megmutatni. Rögtön elkezdte ecsetelni az öntözéses kukoricatermesztés amerikai tapasztalatait… Én nem bántam, mert így nem kellett a kulturális örökség beruházóira tett méltatlan terheiről sirámokat hallgatnom. Miután térképen azonosítottuk a területet, elindultunk gyalog a terepszemlére… Fontosnak tartottam elmondani, hogy mit keresünk a talajfelszínen, s hogyan érdemes haladni. Ekkor ő kezdett érdeklődni a régészet iránt… emlékeim szerint őszinte szakmai kíváncsiság nyilvánult meg a részéről, nem volt benne semmi tettetés; hogyan lehet megismerni a felszínre került régészeti nyomokat; mi lesz az összegyűjtött tárgyakkal; hogyan határozzuk meg a korát stb. Ezeken a találkozókon ezek a kérdések azért jöttek jól, mert ennek kapcsán a régészet hitelességét tudtam bizonyítani; elejét venni bizonyos kétkedéseknek, miszerint nincs itt semmi, csak ti ráfogjátok, hogy legyen munkátok és pénzt szerezzetek a múzeumnak!

Már mélyen bent jártunk a művelt földterületen, amikor egy pillanatra megálltam és felnéztem egy elhagyatott, magas őrtoronyra… alig száz méterre volt tőlünk, a semmi közepén…

— Ez magyar vagy román? – kérdeztem.

— Magyar, a román ott van! – mutatott a társam a másik irányba úgy 300 méterre tőlünk…, majd kérdés nélkül folytatta: Nem használják már egyiket sem! Bezzeg pár évvel ezelőtt nem tudtunk volna csak így idejönni… Kutyás őrök járkáltak itt, csak előzetes bejelentkezés után jöhettek ide a gazdák, hiába itt nőttek fel több generációra visszamenően. Élt itt egy öreg tanyásgazda – már meghalt –, aki mindig azt mondta az őröknek, hogy az ő apja még úgy ismerte ezt a területet, hogy akkor még nem volt itt határ! – kezdett bele az új témába kísérőtársam, látszott, otthon volt benne… beszélt a román-magyar határőrök összejárásáról, meg hogy jártak át az embercsempészek Ceauşescu idejében.

Kezdett nagyon belemelegedni a témába, a közelmúlt tájtörténetébe, amikor egy váratlan mondat hagyta el a száját:

— Azért ezek a románok nem semmik! – megállt és rám nézett.

— ? – én is megálltam.

— …magukról neveztek el egy korstílust: a román stílust! Hát nem? – s mivel láttam, hogy komolyan beszél, éreztem, hogy a találkozónk eredeti feszültségét jól feloldó csevegésünk véget ért: nekiláttam egy meggyőző ellenbeszéd felépítéséhez… nem ők és nem is róluk nevezték el, hanem volt – és van ma is – egy város az itáliai félszigeten, amit Rómának hívnak és arról neveztek el egy birodalmat az ókorban, majd egy korstílust a kora középkorban és az újkorban az erdélyi vlachok is román utódoknak kezdték – alaptalanul – hívni magukat… s a világ mindezt elfogadta.

Útitársam figyelmesen hallgatta szavaimat, hozzá sűrűn bólogatott és menet közben úgy tűnt, megértette. Közben néhány cseréptöredéket felszedve a földről, az ahhoz tartozó történeti korról kezdtünk beszélgetni. A szarmatákhoz köthető cserépdarabok láttán újra szóba került a Római Birodalom neve… majd a római császárok pénzverési szokásairól kezdett el kérdezni engem. Egyszer csak újra megállt és felém fordult:

— Ha a románoknak elfogadta a világ, hogy magukat így nevezzék és a stílust is magukhoz kössék, akkor mi magyarok, miért nem próbálunk egy kulturális világjelenséget magunkhoz kötni? Hátha sikerülne! Ha nem, akkor sem lenne lejjebb…

Én is megálltam és eltűnődtem rajta, hogy a barokkot nevezhetnénk „magyar stílusnak”… Hm… úgy gondoltam, hogy a beszélgetésünket ki kell fordítani ebből a zsákutcából azonnal… hirtelen elkezdtem érdeklődni a kukorica koronagyökereinek élettani szerepéről…

Sikerült belemélyedni a legújabb növénynemesítési eljárások titkaiba… Közben végig mentünk a területen, megbeszéltük a látottakat, majd hazamentünk. Egy hét múlva elküldtem neki a régészeti jelentést, hogy csatolhassa a talajjavító beruházás tervpályázatához. Nem találkoztunk többet… már a nevére sem emlékszem, csak a nézésére és a szavaira.

2018-ban, a Debrecen – Nagyvárad közötti autópálya nyomvonala Nagykereki határánál lépte át a közben gazdátlanná vált trianoni román-magyar határsávot. Megelőző kutatásban feltártunk egy több korszak leleteit magában foglaló régészeti lelőhelyet. Ezek között a leglátványosabb az ún. Csörsz-árok feltárt szakasza volt. Ez a kiegészítő határsánc-építmény a Római Birodalom nagy limes-rendszereihez kapcsolódott. Az autópálya területére eső szakaszon a római kori határárok-rendszer véletlenül a trianoni határsávval párhuzamosan haladt. A Debreceni Városvédő Egyesület felkérésére tartottam egy előadást a „jó és rossz határok” szerepéről a történelemben. A jó határok mentén kivirágzik az élet… mindkét oldalon növekedés és intenzitás tapasztalható. A rossz határok mentén „meghal az élet”… megszűnnek a korábbi kapcsolatok, elszegényedik, majd elnéptelenedik mindkét oldal. Az elsőre a római kori segéd-határépítményt hoztam példának, a másodikra pedig a trianoni határt. Az előadás után busszal kiutaztunk Nagykerekibe és megtekintettük a feltárt régészeti objektumokat. Miután a helyszínen mindenki megnézte magának, amit akart, a busz felé tartva visszanéztem… már esteledett; a lelőhelytől nem messze feltűnt egy régi határőrtorony erősen megrongálódott formában… rajta egy varjú károgott… Lassan felderengett egy régi emlék innen nem túl messzire, közel 25 év távlatából… Nem igazán találnám már meg pontosan azt a helyet, a nevére sem emlékszem már, de a tekintet és az az egy mondat tisztán cseng a fülembe: „Ezek a románok nem semmik!”

Szöveg: Hajdú Zsigmond

Szerkesztette: Nagy Emese Gyöngyvér