A Hónap Műtárgya - 2022 Április: Tar Sándor hagyatékban maradt versének részlete

Tar Sándort az ezredforduló magyar prózairodalmának egyik legjelentősebb képviselőjeként tartják számon, ehhez képest kevésbé közismert tény, hogy első szépirodalmi folyóiratpublikációjaként négy verset (Vers, amely az NPD nyugat-berlini kongresszusára szeretné a költők figyelmét felhívni; Keresztelő Szent János panaszai, melyeket a biblia nem írt meg; Cím nélkül; Forró nyár) közölt az Alföld 1970/4-es számában. Tar ekkor 29 éves, nemrég tért vissza Kelet-Németországból, ahol Drezdában a VEB Trafo- und Röntgenwerk betanított munkásaként dolgozott 1967 és 1970 között. Életében soha többé nem jelenik meg verse, elbeszéléseit is majd csak a ’70-es évek végétől publikálja, első, A 6714-es személy című novelláskötete 1981-ben lát napvilágot a Magvető Kiadónál. Halálát követően a Literán jelent meg 7 hátrahagyott verse, melyeket a szerkesztő, Nagy Gabriellának juttatott el, 2017-ben pedig a Tájékoztató posztumusz kiadásában jelent meg az eredetileg 1969-ben írt hosszúverse, a Szőke város.

Tar Sándor hagyatékában több tucat publikálatlan verse maradt fent. Egy 1990-ben készült (de csak 2005-ben, halála után megjelent) interjúban ekként nyilatkozik a versírásról: 

„-Gépipari technikumban érettségizett, és verseket írt. E két dolog között csak látszatellentmondás feszül, vagy a gépészet kényszerpálya?

- […] A versírás magától jött, vagy talán inkább attól, hogy rengeteget olvastam már gyerekként is. (Talán a másik élet vágya, a sóvárgás miatt?) Aztán kitűnő irodalomtanáraim voltak, az általánosban Bíró Ferencné, aki Ady-rajongó volt, vagy a technikumban Varga József tanár úr, egy európai műveltségű, igen szigorú ember, mindkettőre mint emberre is felnéztem. Akkor a technikumban a humán tárgyak egyenrangúak voltak a műszaki ismeretekkel, három kemény helyesírási hibával meg lehetett bukni. De azt sem nézték jó szemmel, ha valaki nem tudta, hogy a Bostoni Teázás akkor volt, amikor Csokonai született. (Nem Lili, hanem a Vitéz Mihály.) Úgy gondolom, ezért nem feszül ellentmondás a kétféle érdeklődés között, de meg kell jegyeznem, a humán tárgyakból mindvégig erősebb voltam.

– Miért hagyott föl a versírással?

– A versírással nem hagytam fel, de számomra a vers magánügy. Az én életformámban olyan, mint amikor valaki magában beszél. Nagyrészük éppen ezért rossz, tipikusan dilettáns. Egy kötetnyi egyébként Halda Aliz tulajdonában van.”

1999-ben, az Élet és Irodalomnak adott interjújában pedig a következőket mondja: „Rengeteget olvastam, összevissza mindent. Most is válogatás nélkül vannak a könyvek a polcaimon, a posztmoderntől kezdve Gorkijig minden nyavalya van itt. Történeteket és verseket egyszerre kezdtem el írni, körülbelül húszévesen. A francia költészet volt leginkább hatással rám akkor. Katonaként egyszer verseket olvastam a vonaton, kinéztek majdnem a fülkéből. Valami titkos anyagot vittem, pisztollyal, mindennel felszerelkezve, érdekes lehetett a látvány. Tartalékos tiszti iskolás voltam Jászberényben, és ha esetleg valakit érdekel, tartalékos századosként szereltem le. A verseim szabadversek voltak. Aki nem tud igazából verselni, az mindig szabadverssel kezdi, azt hiszi, hogy az könnyebb, pedig hát egyáltalán nem könnyebb. Nem mondta senki, de rájöttem, hogy ennél sokkal jobb versek vannak. És akkor abba is hagytam. Aztán inkább szociográfiákat olvastam…”

Egyértelműen tudatos szerzői döntésnek tekinthető tehát az, hogy ezeket az írásokat az első, Alföldben megjelent verseket követően Tar Sándor nem tárta a szélesebb nyilvánosság elé. Talán nem tartotta eléggé jónak őket, poétikai-esztétikai kifogásai mellett ugyanakkor vélhetően – legalábbis prózájához képest – túlzott személyességük, alanyiságuk is szerepet játszhatott abban, hogy nem törekedett publikálásukra. A hagyatékban maradt versek többségéről nehezen megállapítható, hogy mikor keletkeztek, s amint az interjúrészletek alapján látható, a szerző nyilatkozatai is ellentmondásosak arra vonatkozóan, hogy mikor hagyott fel a versírással. A hagyatékban azonban számos verse szerepel kézírásos, gépelt, és xerox másolatban fennmaradt formában is, bizonyos szövegek több variánsban is megtalálhatók, így az nagy valószínűséggel kijelenthető, hogy Tar Sándort hosszabb ideig dolgozott egy-egy versén, s vélhetően közelebbi ismerőseinek küldött is belőlük. A hagyatékban maradt versek alapján nem állítható, hogy Tar Sándor gondolkozott volna bármilyen kötetkompozícióban velük kapcsolatban, és sajnos arról sincs tudomásunk, hogy az interjúban említett, Halda Aliznak küldött anyag alapján feltételezhető-e ilyesfajta igyekezet. Az alábbiakban Bíbor füst – akkordok szívdobogásra című hosszúversének/versfüzérének részleteit tesszük közzé, melyek (kivételesen) datálva vannak, a 26 kézzel írott oldal második lapján a ’Debrecen, 1972. IV. 1.’ feljegyzés olvasható. Tar Sándor a verset Kővágó Lászlónak ajánlja, akiről nem állapítható meg egyértelműen, hogy azonos-e a történész, szociológus Kővágó Lászlóval, az MSZMP Központi Bizottsága Párttörténeti Intézetének egykori munkatársával. A Bíbor füst – akkordok szívdobogásra című szöveg a kéziratos példány mellett gépiratos formában is megtalálható a hagyatékban, Tar Sándor a későbbiekben vélhetően módosított a versfüzér egyes szakaszainak sorrendjén, apróbb javításokat eszközölt, illetve bizonyos részleteit átírta a szövegnek.

Források:

"A tényekhez azért ragaszkodom" - Tar Sándorral beszélget Károlyi Csaba, Élet és Irodalom, 1999/12, 6-7.

Az Alföld folyóirat 1970/4-es száma

Jenei Gyula, "Nekünk már nem lesz forradalmunk... dologgá, tárggyá váltunk" : (Levélinterjú Tar Sándorral), Eső, 2005/4, 67-73.

Tar Sándor hátrahagyott versei, Litera.hu, 2005. február 2., https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/tar-sandor-hatrahagyott-versei.html

Tar Sándor, Tájékoztató, szerk. Lakner Lajos, Debrecen, Déri Múzeum, 2017.

Pótor Barnabás

segédmuzeológus